A szeretetnek nincs oka, nincs módja és nincs tárgya. A szeretet megtörténik, a szeretet alkalmazkodik, a szeretet mindenütt jelen van. A szeretet együtt érez, és osztozik mind az örömön, mind a fájdalmon, nincs benne káröröm és irigység. Aki szeret, az mindenütt otthon van: a szenvedésben éppúgy, mint a boldogságban. A szenvedést eltűri, az örömben kedvét leli. Nem menekül sem a világtól, sem a túlvilágtól; sem az élettől, sem a haláltól.
A szeretet elfogadás. A lét és a létezés bizonyossága a vagyokság tudatban. Aki irtózik a léttől, és eltűnni szeretne a világból, aki tehát önmagától menekül, az elűzi magától a szeretetet, aminek az alapja mindig az önszeretet. Aki ezt az utat választja, abban a félelem lesz úrrá. A félelem érzete kétféle reakciót válthat ki benne: menekülni kezd vagy támad. E két magatartásforma jellemzi a félelemlény – nevén nevezve az egó – alaptermészetét, aki képtelen a szeretetre. Az egó létezésének az alapérzése a szeretet ellentéte, a félelem. Az önzés, amit mi tévesen az én túlzó önszeretetének gondolunk, valójában az egó, a trónbitorló gyűlölete az iránt az uralmi helyzetéből kiszorított valóság iránt, ami az ember valódi és elpusztíthatatlan természete.
A félelemlény a támadást tartja a legjobb védekezésnek, pedig igazából nem is a másik embertől tart, hanem attól, ami az általa birtokolt emberben végbemehet. A félelemlény minden félelmének indítóoka az a mindenkori eshetőség, hogy az általa uralt ember valódi természetére ismer, mert mihelyt ez megtörténik, az egó azonnal semmivé lesz, vagyis visszatér önmagához. Emiatt az egó óriási energiákat mozgósít arra, hogy önnön természetét, a semmit, a léthiányt valóságosnak tüntesse föl, a valóságost pedig semmissé tegye, eltakarja az ember elől.
A semmi valóságosnak az uralmi pozíció megszerzése miatt tűnhet. Ilyen uralmi pozíciót birtokol az egó minden egyes emberben, de a hatalomból ennyi sohasem lehet elég az egó számára, mert a nagyobb hatalom nagyobb biztonságérzettel látja el őt, a félelemlényt, akinek minden egyes tettét, minden egyes gondolatát a rettegés szüli. Ha erőt érez magában, akkor az egó a többi egót is habozás nélkül megkísérli uralma alá vonni, ettől ugyanis még valóságosabbnak érezheti valótlanságát.
A hatalom ezért annyira édes, s ezért annyira nehéz megválni tőle annak, aki társadalmi pozíciójából kifolyólag a politikai színtéren vagy egy intézményben, esetleg valamilyen szellemi közegben uralmi pozícióra tett szert. A legkevesebb, ami elvárható, hogy harcolni fog pozíciója megtartásáért, és a legbiztosabb, ami tudható, hogy a többi egó küzdeni fog pozíciója megszerzéséért.
Az embereket egójuk uralja, éppen ezért a világban mindenki támad, és mindenki bátornak és erősnek szeretne tűnni. A megfélemlítés módszere ennek ellenére mégis hibátlanul működik. Ez azért lehetséges, mert minden erőszakos cselekedet rejtett indítéka a félelem. Az egó – a félelemlény – hogy is ne lenne megfélemlíthető? Ha egy erősebbre lel magánál, az egó azonnal farkát behúzó, meghódoló kutyává válik, de miközben meghajol az ott és akkor erősebbnek bizonyuló egó akarata előtt, titokban máris a bosszú lehetőségén töri a fejét, hogy sérelmét megtorolhassa, hiszen ott lakozik benne, mint minden kutyában, a farkas erőszakossága és a róka ravaszsága is.
