Az anyag nem semmisül meg, de nem is alakul át, hanem szétesik – alapelemeire bomlik fokozatosan fel. Kubát Gábor kisprózákat tartalmazó kötete nem egy állandó, de nem is egy változó/alakuló világot hoz létre, hanem egy olyat, amely leépül, amely felbomlik, amely magába omlik, amely önnön súlya alatt roskad minden szövegtest során egyre inkább össze.
A kötet a minimalista próza azon vonulatához tartozó novellákból, tárcákból épül fel, amelyek az introvertált szubjektum körköröző, önmagából kiutat nem találó, önmagába visszatérő tematikai síkjaival manipulál. A szövegek közül szinte egyik sem lépi át az én-elbeszélő magánszférájának határát, minden építés, minden rombolás befelé, az ÉN egyre duzzadó belterének terepére irányul, és az írás aktusa is akárha a visszaemlékezéseket, az emlékekkel való vívódásokat, a múlt terápiaszerű újraélését hivatott volna nyugtázni. A szövegekben minden, ami az ÉN demiurgoszi hatályán kívül esik, viszonylagossá lesz. A képlékeny, és megszólításaiban osztódó TE, a narratívákban osztódó Ő, a tér és idő egymás jellemzőivel való meghatározása, valamint a szubjektumon és sokszor a cselekményen való kívül helyezése csak példák erre. A szövegegészek vonalvezetése is ezzel megegyező módon rendkívül öntörvényű, és megszólalásmódja is olyan szeszélyes, hogy az életrajziságon kívül helyezkedő valóságelemek szövegezése feloldódik az olvasó szeme előtt.
Ugyanakkor magát a novella műfaját is sajátos, rendhagyó módon kezeli, előttünk fordítja azt ki. A konfliktus sokszor nem a narráció, hanem a vélemény, a véleményütköztetés mentén fejeződik ki, majd oldódik is meg. Az asszociációs láncok sokszor tudatfolyamszerű használata általában már a felütésben magával ragad, viszont annak rendre a közepébe csöppenünk. A szöveg úgy építkezik, hogy az eredendő ingert, az asszociáció kiindulópontját csak a zárlatban ismerjük meg, átemelvén így az asszociáció pusztán ornamentális és szüzsét erősítő funkcióját az immáron konkretizálódott fabulába. Érzésvilágát tekintve az olvasó számára alig látható, ám helyenként felbukkanó, mélyen megindokolt düh és a mindenen felülkerekedő, minden érdeket leértékelő mosoly különös egyvelege dominál, amelyet talán az álmokon, a szürrealizmuson, a neuraszténián, a hipnózison, a zenén keresztül közelíthetünk meg legjobban – valahol a szöveg tipográfiájának nyelvén túl.
A kötet a Gemma Könyvek 41. darabjaként, a Forum Könyvkiadó fiatal alkotók kéziratpályázatának 2009. évi díjnyertes munkájaként hagyta el a nyomdát. Elolvasásra olyanoknak ajánlom, akik nem tudnak szabadulni azoktól a szerepektől, melyeket rájuk testáltak, és melyeket alakítani, értelmezni, megtapasztalni, de még felpofozni sem lehet. Szerepek, melyektől szabadulni is képtelenség, s megírásuk terepe is csak valahol távol, a földcsuszamlások és a mindent lassan elsimító hullámverések végtelenben összeérő egyeneseinek metszéspontjában lehet.
