Az agy lassan öregszik. A test fáj, a véredények konganak üresen, mintha felrobbantak volna. Milliónyi kis test, a szilánkjai. Pumpálja tovább, nem engedi meg a pihenést. Nem vette észre senki. Árnyék a falon, húzogatom, húzgálom még. Izgalmas neszek a fejemben.
Megtaláltam az öregeket. Van, amelyikük már a bőréről ítélve több száz éves. Ráncos a lábfejük. Férfiak, nők vegyesen. Reflektorként világít rájuk a szemem. Nem kellenek szavak, tudják, hogy menniük kell. Megkönnyebbülök, hogy elhagyták a szobát, de csak egy másikban tűntek el. Csöpög a bőrük, megfáradt anyag, nyakak, kezek, mellek, test. Nyúlványok és nyílások. Nem érdekel, a másik szobába indulok, hogy rám térdeljen az összes sarok. Várok, várok…
A szívem tovább ver, nyughatatlan, mintha nem is velem lenne. Elhagy minden utat, minden kifordul, feldől. Mélyen, gyorsan hat. Másik világ, fekete-fehér. Lázas a testem, enyém a feladat, hogy színessé tegyem. Vödrökkel érkezem be a porondra, leöntöm a fákat, a pázsitot, az állatokat. A láz megengedi pár pillanatig, hogy pihenjek. Édes félálom, picit megint enyém lett egy idegen teste.
Gondolkodom az életemen. Abszintot iszunk, már csak limonádéval. Csodálkoztok, hogy emlékezhetek régen feledett dolgokra. Már az sem érdekel, játszom nektek. A Fiest of friendset szavalom, a végét. Aztán útra kelünk, diktáljuk egymásba a vodkát. Másolom az érzéseket, a gondolatokat, most épp veletek vagyok.
Nem írtam rég semmit. Visszataláltam a múltba, a szín megváltozott. Nem küzdöttünk meg semmivel igazán, így nem is találhattunk semmi mást. Fehér por, gyors tünetegyüttesek. Bűntudat, pánikrohamok. Meghamisított életkórlap.
Anna kékre meszeli az ajkait. Tovább nyújtja a vonalat, vékonyan lefelé fordul. A könnycseppek is kékek, a pillái meghosszabbításaként igazán furcsán hatnak. Mint egy teljesen átlátszó maszk. Napok óta nem alszik, tele lett az arca kelésekkel, pattanásokkal. Mintha bakfis lenne. Bent pedig az injekciótól, ami a méhlepényét visszagyűri a megfelelő helyre, és megszüntetni hivatott még valami mást is, még öregebb és még betegebb lett. Izzad, forró a teste, fázik, jeges a teste. Sűrű a vére. Már a másik kórházban mondják, hogy a műtétet ingyen el kellett volna végezniük. Az orvos magas, szakállas. Nagyon elfoglalt ember. Finom, pontos kezekkel instruál mindent, a körmei gyanúsak, karomszerűek. Közben utasít, hogy fordítsam Annának a hallottakat. Mikor kiengedik a kórházból, beteg, szürke, beesett az arca. Három lyuk van a hasfalán. Annyira lefogyott, úgy tűnik, magasabb lett. Átsegítem a másik ágyra, levetkőztetem, lemosom az ott maradt koszos vért meg a jódot. Visszafektetem. Még akkor is rettegek, nehogy valamit meghalljon. Cérnaszedés, aztán idővel irány a másik város. Havas, jeges az út, nem tisztítják. Az orvos itt is magas és szakállas, a többi nem stimmel. Igazán segíteni akar, forgatja a papírokat, úgy tölti ki, ahogy nem lenne szabad. Másnap beadja az első injekciót… Leszívom a kiszínezett füstöt. Várom, csalogatom tovább a reakciómat. Hogy rám is valami hasson.
Csáki Róbert, életmű-kiállítás. Két perc van tízig, a nyitásig. Mégis kitessékelnek minket. Tűnődünk. Bizonyára úgy nézünk ki, mint a narkósok, megnéztek maguknak már az utcán is. Elutasítóan megkérnek, hogy később jöjjünk vissza. Megkerüljük még egyszer a háztömböt. Tíz perc múlva benn vagyunk.
Két emelet. A lépcsőházi korlát és a szintek gazdagon megtöltve arany kovácsoltvas szecessziós virágokkal. Hidegen, ellentmondást nem tűrve nyílnak szét. Belépve az első terembe hatalmas vászon. Kékes, feketés háttér. A Bárány – ez a címe. Egy birkaarcú lány visz magával egy teljesen idióta, szomorú tekintetű bárányt. Valami szürke zavaros kavargás kap a szoknyájába, majd egy adott görbe alatt ezüstösen halad a kép jobb feléig tovább. A lány szoknyája is ebből az anyagból szőtt ecsetvonásokat tükrözi. A jobb oldali gomolygásban, ha figyelünk, véletlenszerű arcokat ismerhetünk meg az összevisszaságban. Ahogy engedjük a tekintetünket behatolni, elmerülni a vászon titkai között, mindenki rátalálhat a titokra, ha kíváncsi rá. Csönd van, hárman vagyunk az egész emeleten. Kószálunk tovább a festményeken. Csak a cipőm nyikorog végig a templomi hangulaton. A jobb oldalon végül egy sötét árkád, vagy talán szoba. Benne rejtőzik lidérces árnyjátékként az igazság. Fölé tornyosul az ezüstös összevisszaság, benne egy szörnyeteg arca. Épp készül belesni az ablakon. Közben észreveszem, hogy bal felé a nagy metropolisz körvonalai egészen elmosódottan utalnak az anyagi világ kacatjainak feloszlására. Tovább fordul a fejem, bal felé, oldalt dől a koponyám. Megpillantom a szereplők fölött a labdacsokat, ami a képek nagy hányadán jelen lesz még. Itt egészen másként hat a koncepció. Az idióta tekintetű bárány feje mögött is van egy gömb. Szinte örvénylik. Azt hiszem, ha még sokáig figyelem, nőni kezd. A lány már tudja, hogy mindkettőjüknek ugyanaz lesz a sorsa. Hamarosan mindent megtudnak magukról. A fekete, örvénylő labda a vászon mélyén gördíti tovább az érzéseiket. Folytatom a másik teremmel.
Tanulmányok, próbálkozások, talán szénnel. Nők, hatalmas hassal, egészen gyűrött, elnyűtt bőrfelületek. Furcsán aránylanak a többi testrészhez. A gerinc, a bordák láthatóvá lesznek. A nyak a hús rostjainak hiányától egészen hosszúnak hat, még így is, hogy a hajzat mindig eltakarja az arc jelentősebb részét. Álarcosbál után, gyermeküktől megfosztottan, fáradtan. Zsíros tagok nélkül, széjjelfolyva a berámázott rajzpapírok felületein. Köztük bújik el a festő önarcképe. Fekete szénnel készült ez is. A dátum januári. Csillog, valami szomorú magányosság a szeme sarkában. Egészen belül, a könnyzacskóknál. Mintha várna valamire. A könnye is csak gyarapodik tovább a szögletekben. Eszembe jut, hogy egyszer valaki azt mondta, persze ha van rá érzékenysége, azért szeret ezek közé jönni, mert jó nézni az ilyen szomorú, vizes, mély tekinteteket. Mert szerinte a sajátjára emlékeztet, de valahogy egészen másként. Azt mondta, hogy az ő szemeiben, már nem emlékszik, mióta, nincsenek könnyek, csak hideg, acélos, fakó fénykristály szemcsék. A következő terem.
Rögtön rabul ejt a kép, amiért idejöttem. A másik szobában van, de még meg kell értenem előtte a folyamatot. Be kell lélegeznem ezt a helyiséget is. Folytatódnak a bárányarcú lények, a jobb oldalon a hatalmas vásznakon és a bal oldalon is szinte mindegyiken helyet kap ez a motívum, az apróbb felületeken is. Jobb oldalon, középen az Unikornis című munka. Hatalmas vászon. Bárányarcú ló, egy elmebeteg tekintete, de akkor is emberi szeme van. Levágták a szarvát, és a szárnyait is. Hanyagul valami nagy sárga lepedőbe fáslizták be az egész testét, még a füle sem látszik tőle. Rettenetes látvány. Sárgás, elhanyagolt lett a szőre is a ráterített textiltől. Félek, hogy jódot öntöttek a sebeire, attól ilyen. A szörnyűségektől megvastagodott, pókos lett az összes lába. Szinte már fölfelé akar kunkorodni a patái felesleges, le nem vágott szarurétege. Mintha a lábak egy tehénéi lennének. A sárga szín megfertőzte a szomszédos vásznakat is. Akár a visszatartott, száraz, szúrós vizelet színe. Mégis első látásra vidám kontrasztot hoz magával. Mintha csak szatíra lenne. Végigfutok a másik oldalon is, és belépek a következő helyiségbe.
Egészen apró, jelentéktelennek mondható átjáró, apró és nagyobb, szörnyű képekkel. Rögtön a főhelyen, a sötétben, megvilágítva fehér fénnyel a Bulgakovnak ajánlott festmény. Először szemből figyelem meg. A Mester arca egészen fehér. A szemei helyén ott a sötétség, az vájta ki. A szájából is fogak helyett ez árad rá mindenre. Lapos az arca, mintha kivasalták volna. Hangya hetvenötös Harlekinje jut eszembe, ami a Herceg-könyv borítójára került, abból az évből, mikor megjelentek az Ikercsillagok. Még sincs semmi köze hozzá, egészen más. Margarita a Mestertől eltérő. Világos. Szinte a kép egészéhez képest színesnek mondható ruhában. Mintha a ruha a reményt lenne hivatott képviselni. Margarita teste mást sugall. Görnyedt a tartása, befelé türemlik. Egészen a sötétre pácolt vászon valóságának a legmélyébe. Nincs már remény, a ruha mégis megőrizte az illúziót. A következő a sorban kutyafejet kapott. Így is felismertem, a mókamester az, a Lovag. Az óriási harci eb fejéből ellentmondást nem tűrve szúr kifelé parázsló, okos tekintete. A szája világít. Csúszik elő a mélyéből minden feszes, pontos mondat. A nadrágja most is korabeli, fekete-szürke csíkos. Az altest egésze egy határozott, vastagabb ecsettel meghúzott vonás. Ebből lett a nadrág. Mintha másik dimenzióból került volna ide. A lábfej helyén semmi, csak kunkorodik tovább bal felé. Fekete szünet. Aztán itt van a Nagy úr. Épp most tör elő valami ezertestű, mégis testetlen, meghatározhatatlan gomolygásból. Fölfelé nyúlik el, így formálódik át majd felismerhetővé. A metamorfózis ábrázolásánál ugyanaz a szürkés, ezüstös színegyüttes ismerhető fel, mint a lovag nadrágjánál. Nem az ismert valóságból eredeztethető. Az ecsetkezelés egészen különbözik az előzőektől. A menettől pár lépésnyire, a Mester előtt, számukra még nem láthatóan kialudt tűzrakás. Már csak egy facsonk van, de az is épp kifüstöl. Az utolsó pillanat. Fölötte íves ablak, mögötte az árny bújik el alig észrevehetően. Az, amelyik a Bárány című kép árkádjai alatt is. Bár a keltezés ennél a középnagyságú vászonnál korábbi. Megint bal felé haladva, közelebbről megnézve észrevehető, hogy a képnek ez a feketére pácolt része összerepedezett. Persze, valószínűleg a rosszul felvitt alapozás, nagyobb festők is elkövették már. De mégis, ezek a hajszálvékony rések nem is hiányozhatnának róla. Mintha épp most repedne szét ez a világ, és venné kezdetét a hosszú utazás a csöndben. Oda, ahova a szereplők készülnek. Nem merek lélegezni sem. Az egész egy pont benne.
A következő szobákban, a másik emeleteken farkas a ravatalon. Semmi nem utal rá konkrétan, mégis azt hiszem, imádkozik. Széthasadt arcok, egy és több testen. Kevély, középkorú nő, mellette a vászonba fordulva fiatal lány megint a remény helyére. Újra a Bárány című alkotás kékes, sötétes színeivel. Kislány a sötétben. Feketére tágultak a pupillái, fehér az arca ott, ahol nem öntötték el a félelem, a rettegés sötét árkai. Tökéletes hangulatábrázolás. És az összes lény végig valami bábszerű, együgyű belenyugvással szemléli a történteket. Kivéve a Bulgakov-figurákat. Nihil, agónia. Mint Gionnál, mikor a bárányokat vágják. Amiért meg kell vetni őket, mert csak némán, minden ellenállás nélkül hagyják, hogy megtörténjenek velük a dolgok. Magyarázom tovább magamnak, ahogy haladunk lefelé a lépcsőkön a szecessziós kovácsoltvas, hideg virágok közt. A Mester fölötti kormos felületre gondolok végig, ahogy sétálunk tovább. A fekete fagy, ami a szíveket beborítja avval az árnyjátékkal, ami ott volt az árkádok alatt, meg az ablakban is, szinte egészen észrevétlenül. Halkan pattan szét feketére, meg fehérre. Feszesek a mozdulatok, mint az éles szike bemetszései, háromszög alakzatban, Anna hasán. Mértani pontossággal, a tudatom is szűkül.
Soha nem csináltuk igazán jól, egyikünk sem. Modorosak voltunk a kényelmes semmitől. Leszívtuk, felszívtuk, megittuk a mások álmát, és azt hittük, hogy tettünk valamit. A teljes érdektelenség közé szorítva vágytunk rá, hogy halhatatlan írókká legyünk. Van, akinek könyve lett, több is, ha szót fogadott, amikor kellett. Nem mondtunk véleményt. Otthon maradtunk a családunknál, vagy új anyát, apát választottunk. Vártuk, hogy elmúljon lassan az idő. Sikeres emberek javították fel a szövegeinket. Azt képzeltük aztán, mi is ő lettünk. A szüleink, a nagyszüleink útjait folytattuk. Nem lett kánonunk, résnyire szűkült az élőterünk, a gondolatainkkal együtt. Mocsaras lett a környék, megszoktuk, hogy nincs más. Elhülyültünk a küzdelem hiányától. Szimbiózisba kerültünk a mozdulatlansággal. Megalkuvók lettünk. A karrier kurvái. Így mosódtak szét a mondataink. Utána igazi mesélők jöttek. Nem álmodtam semmi mást. Hajnalra elfelejtettem, hogy kell.
