Egy őszi, elhagyott fürdőhelyen húznám meg most legszívesebben magamat. Olyan helyen, ahol nincs már senki, amolyan öreg Firszként szemlélődve kifelé a lehúzott spaletták rései közül, ottfelejtve, mindenkitől elhagyatva, bezárva tavaszig, bezáródva a halálig.
Ilyenek csak az őszi fürdőhelyek lehetnek. A parton a fák között már vörös és sárga levelek sodródnak, a nyár itt felejtett szilánkjait elmosták a hideg esők, felfalta őket a hajnali köd, az ágakat megmintázó dér. A hinták, mintha kísértetek lovagolnák őket, meg-meglendülnek még, de legfeljebb a semmit ringatják öbleikben.
Ezen a fürdőhelyen nem járnak emberek, csak messzebb látni belőlük néhányat, annyival messzebb, hogy a sziluettjüket ki tudom venni a távolság okozta homályból. Egymásba karoló emberek, nők és férfiak járkálnak a vízparton, és a régi villa ablakai időnként megnyikordulnak a szélben. Sötétedik. A víz fölött árnyak táncolnak, nem tudom levenni róluk a szememet, így nem veszem észre, mikor ütődik a parthoz halkan a csónak. Valaki kilép belőle, valaki elindul a ház felé, valaki megáll az ajtó előtt, de nem kopog, csak áll, sokáig áll ott. És vár. De én a víz felett táncoló árnyakat nézem. Aztán arra figyelek fel, elindul egy csónak a parttól, lustán távolodik, egy alak áll rajta, hosszú köpenyt visel, nem tudom kivenni, nő-e vagy férfi, csak abban vagyok biztos, ott áll, és háttal áll nekem. Nem várom meg, hogy felfalja a köd és a távolság a látványt. Összehúzom a spalettákat, és a szoba sarkába kuporodom. Nem gyújtok világot, amit látnom kell, ahhoz a sötét is elég. Várok. Várom, valaki halkan kopog majd az ajtómon. S a parthoz kötött csónakhoz oda-oda verődik, majdnem vidáman kotyog a ház alatt a víz.
