Február harmadik hetében föllángoltak az indulatok Szögedében! Úgyannyira ám, hogy tettlegességre került sor, igaz, vér az nem folyt, de egy plakát tartóját ripityára verték, mert olyan kommunikációs üzenete volt a plakátnak, amelyet jóérzésű ember el nem viselhet!
– Nocsak! – dünnyögöm az orrom alá. – Mi történik a Maros torkolatával szemben fekvő városban? Megbolondultak, hogy plexilemezt törnek?
Kibújik belőlem a kárörvendő zentai, térdemre tenyerelek, csak úgy csattan. Föl is szisszenek, mert eme csúfondáros megnyilvánulásom magamnak fáj. Figyelmeztet az Úristen viselkedésem miatt, nem lesz hát belőle térdcsapkodás, hamis örvendezés. No de miért is?
Évszázadok óta kemény rivalizálás folyik a Tisza jobb partján fekvő két város között, erről Szegeden már talán nem is tudnak, úgyannyira ám, hogy igazságos Mátyásunk korában Szeged fegyverrel tört Zentára, megszállta, és hónapokig uralkodott fölötte! De Mátyásunk csak elparancsolta őseink feje fölül a zsarnokot, így még magasabbra csaptak a rivalizálás lángjai! Ulászló korában, amikor 1506-ban Zenta szabad királyi város lett, kiváltságait meg sem szövegezték, hiszen kupaktanácsunk nagyfejűi azt kérték Dobzse Lászlótól, kapja meg Zenta Szeged minden kiváltságát és jogosultságát! Megkapta!
Tüzetesebben nézek hát a dolgok után, tényleg koppant egy-két isteni koki némely fafejeken a szegedi Kölcsey utcán! Történt pedig, hogy a Tisza-parti városban képzőművészeti pályázatot hirdettek, mondd el plakátban, amit a városról gondolsz! Így kiáltotta világgá a témát a pályázati szlogen, s az alkotók megjelentek a kiíró előtt, s rendben leadták munkáikat. E plakátokat aztán igen helyesen a Kazinczy utcában helyezték el, hiszen a plakát az utca hírmondója, mondogatja lelkemben még mindig a Lópiczi Gáspár. Pompás kiállítás kerekedett a nyílt utcán Szubjektív Szeged címmel. Ám a kedves közönség egy része fölháborodott, dúlt-fúlt veszett dühében, mert mindig és mindenhol megteremnek az ilyenek. Egy csantavéri grafikusművész plakátja vette el tőlük a levegőt, valakitől annyira, hogy ütnie kellett. Nem a művészt verte, összetörte a plakát tartóját. Képrombolás lett mára már a történelmi géprombolásból. Nem nagy különbség: ezt az általános iskolás is tudta valamikor, hogy csak zöngétlenülés történt. No, nem csak az! A csantavéri Markulik Balázs valami olyat kiáltott Szeged képébe, amit hirtelen lenyelve, mert meglepetésében nyelni kellett, megemészteni nem tudott: Bazd meg, Szeged! (Így, fonetikusan!) Bummm! (Telitalálat!) Tart a vita azóta is mindenféle fórumon, no, nem a teljes üzenetről és a művészeti tartalomról, hanem arról, lehet-e ilyen szót használni a művészetben. Szerencsére a mai kommunikációs viszonyok lehetővé tették, hogy hozzám is eljusson a kép is meg a vita leírása is, és gyorsan kommentáltam:
„Gratulálok az alkotónak! Szenzációs a főnévi mutató névmás ordítása, a szemlélő figyelem fókuszálása. E plakát arra kényszeríti szemlélőjét, hogy azonnal képverset értelmezzen, noha azt sem tudja, milyen alkotás is a képvers. A kezdő B és a szó végi D megoldása igazi grafikusi játék, amelynek egyszerűségére az Úristen is mosolyog! Ha az a problémája a szegedi „megmondó közönségnek”, ami le van írva, akkor Švejket ajánlom szíves figyelmükbe, aki kedvesen mesél Szent Alajos jámborságáról. A majdani szent bizony sírva fakadt és vigasztalhatatlanul zokogott, mert a közelében valaki hangosat szellentett. A magyar nyelv tisztaságára vigyázó szegedi jámborok hajtsanak fejet, hogy ősi magyar szavunk teljes valójában és nem VAZZE, BAZZE, BAMME stb. elkorcsosult, bélpoklos alakjában virít a Kölcsey utcában. Az alkotó helyében én begyűjteném és dokumentálnám a reakciókat, mert e mestermű hamarosan szemléltető példa lesz a grafikai főiskolákon, hiszen olyan alkotás hagyta el Markulik Balázs Csantavérben alapozott műhelyét, amely a plakát műfaja minden kívánalmának eleget tesz, nem hagyja hidegen megpillantóit, üzenete elér a legsötétebb tudathoz is, és ama szurokfej mélykútjában meggyújt egy apró gyertyácskát. Pedig ott aztán a bivalyszín az úr és csak az, és csak az, semmi más!”
A szemlélgető jámborok ugyanis nem tudnak kommunikálni, mert orruk hegyébe vágott ököllel a mutató névmás, és hallják a fölszólítást, ezért azonnal elfelejtik, hogy nem a nyilvános illemhely falain rikácsoló, maszturbáló-onanizáló feliratok között múlatják az időt, hanem egy szabadtéri képzőművészeti kiállításon, és, ha már megálltak az inkrimináltnak vélt mű előtt, nem hajolnak meg kissé, félnek talán valamitől, s nem tekintik meg az apró betűs üzenetet, pedig a tévé reklámjai évtizedek óta darálják tudatunkba, lelkünkbe az apró betűs részletek jelentőségét és fontosságát. Az apró betűkből épített mondat kifejti, mit is basszon meg (dühöngés helyett) Szeged? (Zárójelben elárulom: Itt is a politika irányítja a kultúrát? És: Itt sem a politika irányítja a kultúrát.) Kétszínű, kétpetéjű plakátiker áll a Kölcsey utcán, Szegeden, a szőke Tisza partján, egyik ilyen, a másik olyan válasszal. Egyik kérdés, a másik kijelentés. A teljes üzenetet kellene feszegetni, de nem, a jámborok előtt vibrálva megéled a fölszólítás a párzásra. Biztatja őket az alkotás, a szemlélők fölfogják, értik a nógatást, csinálnák is, de nem megy! Csak a prütty sikeredik a nagy akarásból. Dühükben és tehetetlenségükben fonnyadt férfiasságuk minden erejével ököllel csapnak a plakát vigyorgásába! De a képvers visszavág!
– Barátocskám! A szerelem legszebb játékához szerelem kell. A művészet befogadásához kommunikációs készség kell. Te meg cselekvés helyett hülyeséget kérdezel?
Művészet-e a durva, a trágár kifejezés? Szövegkörnyezete a döntő. Hašek azt mondja: „…egy jól nevelt ember mindent elolvashat. Olyasmin, ami természetes, csak a legdisznóbb fráterek és a rafinált trágárok botránkoznak meg, akik alávaló álszentségükben nem nézik a tartalmat, és dühödten vetik rá magukat egyes szavakra.” De a nagy alkotónak van még mondanivalója: „Az olyan emberek, akik megbotránkoznak egy erős kifejezésen, gyáva kutyák, mert elképednek a való élettől, és éppen az ilyen gyönge emberek ártanak a legtöbbet a kultúrának és a jellemnek is.”
Szent Alajos sírva fakadásáról már szóltam. Eustachius barát megírta róla, hogy azért a nagy zajjal kieresztett szelek okozta vigasztalanságot és el nem apadó sírást egy közösen elmondott ima elhessentette.
Ma már senki nem tiltja az imát a szegedi Kölcsey utcában.
