Eltelt az első félév, a tapasztalatok nyomán kezd kikristályosodni a különböző szakemberek véleménye az inkluzív oktatással és neveléssel kapcsolatban. Az általános iskolák első osztályaiban sok helyen ott tanulnak(?) azok a gyerekek is, akik a korábbi években vagy az óvodában maradtak, vagy a speciális tagozatra kerültek. Akkoriban az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy ha visszatartják az óvodában még egy évet, akkor esélyt kap arra, hogy behozza a lemaradását, vagy – egy év múlva – legalábbis szakmai szempontból biztosabban el lehet dönteni, mi lenne neki a legjobb. Voltak olyanok is a gyerekek között, akiknél a szakmai bizottság véleménye az volt, hogy a gyerek javát az szolgálná leginkább, ha speciális iskolában kezdené a tanulmányait.
Félreértés ne essék, teljes mértékben inklúziópárti vagyok. Úgy gondolom, hogy minden gyereknek joga van megtapasztalni a többségi iskolában ugyanazokat az élményeket, amihez az átlaggyerek hozzájut. De csakis akkor, ha az oktatási intézményekben olyan körülményeket teremtenek, hogy abból mindenki profitáljon.
Az azonban, ami ma az iskolákban folyik, közeli rokonságban sincs az inklúzióval. Talán nem is lényeges, hogy minek nevezzük, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a reformlázban az oktatáspolitika hajlamos a túlzásokra – legalábbis a terminológiában. Ha tartalommal nincs kitöltve egy intézmény, nevezhetjük akárhogy, csak álintézkedések, látszateredmények gyűjteménye lesz, ami biztosan jót mutat a statisztikákban, jelentésekben, de figyelmen kívül hagyja a gyerekek érdekeit.
Nem szabad elfelejteni, hogy a rendelet bevezetése előtt számos rangos szerbiai szakmai fórum erélyesen tiltakozott a meggondolatlan, megalapozatlan döntés ellen. Próbáltak figyelmeztetni a veszélyekre, arra, hogy megfelelő háttér nélkül nem lehet felelősséggel ilyen intézkedéseket bevezetni. Arra, hogy nincs kiépített infrastruktúra, nincsenek szakemberek. Röviden: az inklúzió a lehető legemberségesebb, legpozitívabb hatású intézkedés, de nálunk sokkal gazdagabb országok sem engedhetik meg maguknak, mert sokba kerül. Nem volt semmilyen hatása. A minisztérium felmutatott néhány olyan iskolát, ahol a program jól működik. Arról elfelejtettek szólni, hogy például a falusi iskolákban előfordul, hogy még megfelelő vécé sincs, vagy ha van, télen nem lehet használni, mert fűtés híján befagy. Marad a budi. Egy mozgássérült gyereket például hogyan lehetne ilyen körülmények között befogadni az iskolába? Az emberi méltóság tiszteletben tartása az első számú alapelv – ha már inklúzióról beszélünk.
A legtöbb kifogás a pedagógusok részéről arra vonatkozik, hogy ha van az osztályban egy-két „problémás” gyerek, nem lehet megfelelő munkát végezni a többiekkel, mert a figyelem és idő legnagyobb részét lefoglalja az az egy, akinek folyamatosan segíteni kell a legalapvetőbb tevékenységekben is. Vagy azzal telik a tanóra (és a szünet), hogy a problémás gyerekkel foglalkoznak, vagy figyelmen kívül hagyják, és dolgoznak az osztállyal, hiszen a tananyaggal haladni kell. Eközben a segítségre szoruló gyerek feje felett csak „megtörténnek” a dolgok, kihasználatlanul múlik az értékes idő. Elpazaroljuk azokat a pillanatokat, amikor még –megfelelő támasznyújtással – pozitív irányban tudnánk befolyásolni a fejlődését.
Panaszolják az elsős tanítók, hogy nem kaptak megfelelő képzést, felkészítést erre a feladatra. Úgy tűnik, bebizonyosodott a sejtés, hogy ha három napig ott ülnek egy továbbképzésen és hallgatják a „jobbnál jobb” akkreditált előadásokat, attól még nem lesznek egyszerre gyógypedagógusok, pszichológusok, esetenként egészségügyi nővérek, meg tanítók is egyszerre.
Mit mond a minisztérium kiküldött szakembere? Meghallgatta a véleményeket, jegyzetelt is szorgalmasan. Azoknak a kollégáknak, akik konkrét esetekről tettek fel kérdést, lényegében nem tudott semmilyen használható tanácsot adni, azon kívül, hogy találják fel magukat. Legyenek türelmesek a gyerekkel, mert ha most még nem is tud haladni a többiekkel, amennyiben kivárjuk, biztosan utoléri a korosztályát. Semmilyen külön fejlesztést nem tartott szükségesnek például egy olyan gyereknél, aki hatodikban még nem képes elsajátítani a szorzás műveletét.
Arra az óvatos kérdésre, hogy nem kellene-e mégis valamilyen foglalkozásokat beiktatni a fejlődése érdekében, megismételte az előbbieket.
Ezek után milyen következtetéseket vonhat le a pedagógus? Habitustól függően sokfélét.
Annyi bizonyos, hogy érdemi segítségre nem számíthat az illetékesektől. Úgy tűnik, megint kizárólag a pedagógus elhivatottságára, lelkiismeretére alapoztak egy olyan reformot, ami lényegesen befolyásolja több generáció életét.
Azonnal inklúziót vezettek be, anélkül, hogy a pedagógusok és a szülők akár a fogalom jelentésével tisztában lennének. Sajnos azt kell feltételeznem, hogy a kinevezett szakemberek előtt sem világos a folyamat.
De legalább jól hangzik, ha kell egy országjelentés az oktatásról. Megbízható statisztikai adatok nincsenek még arról sem, hogy hány gyereknek kellene beiratkozni az általános iskolába. Ilyen körülmények között hogyan lehetne kimutatni, hogy az erőszakosan kikényszerített intézkedés következtében hány gyerek fog lemorzsolódni?
Mi a megoldás? Szakemberek képzése, átképzése, méghozzá tömegesen. És engedélyezni a szakemberek alkalmazását, mert most erre nincs lehetőség: állítólag túlfoglalkoztatás van az iskolákban.
