Orom, Észak-Bácska tanyavilága, az 1960-as évek hófúvásos, zimankós telei, a gyermekkori emlékeink is megelevenedtek beszélgetésünk elején. Az a világ, kemény, életre való nevelésével, szeretetével együtt már a múlté. Bár jó lenne valamit, főleg a megtartó szeretetet tudatosítani újra és újra valamennyiünkben a mostani, a közösségünket is próbára tevő időkben, mondta dr. Harmath Károly ferences szerzetes, aki január 22-én, a magyar kultúra napján megkapta, még két vajdaságival, Kátai Tibor nagykikindai koreográfussal és Bada Istvánnal, a magyar kulturális örökség ápolójával együtt a Magyar Kultúra Lovagja címet. A Falvak Kultúrájáért Alapítvány kuratóriuma, a tanácsadó testület, és a Kultúra Lovagrendje 172 javaslatból 36 személyt részesített a nemes elismerésben a Kárpát-medencéből.
Harmath atya Oromról indult, Szabadkán, Horvátországban, Olaszországban és Budapesten végezte tanulmányait. Szabadkán szentelték pappá, itt, majd Bécsben, Nasicén, 1978-óta pedig Újvidéken teljesíti küldetését, a Ferences rend Szent Cirillről és Metódról elnevezett horvát rendtartomány tagja.
Hogyan emlékszik, mi késztette arra, hogy lelkipásztori hivatást válasszon, és éppen a Ferencesek rendjét, ami mindmáig meghatározta életútját.
– Olyan kérdés ez, amelyet akkor sem tudtam megválaszolni, amikor az ifjúsági fórumokon feltették. Mi azt mondjuk: Hivatás. Egyik jellegzetessége ennek a hivatásnak, a mi felfogásunk szerint az, hogy valahol az Isten működik az ember lelkében, bizonyos irányba tereli a figyelmét, képességeit, ami később küldetést is jelent. Belső meghívás, küldetés tehát. Nem mondhatom el magamról, hogy mély hittel rendelkeztem fiatalon. A hitnek a mélysége mindig is feladat ápolásra és elmélyítésre. Másrészt kegyelem is a hit, egy ajándék. Nem mondhatom el, hogy vallási életet éltem, azt sem, hogy készültem volna rá, vagy, hogy valaki biztatott, vezetett volna. Egyszerűen úgy éreztem; ez az, ami nekem sokat jelent, akkor úgy gondoltam, hogy így tudom majd megvalósítani álmaimat. A szabadkai ferencesekkel nyolcadik osztályos koromban kerültem kapcsolatba. Megtetszett egyszerű életmódjuk, szerénységük, meghatott Szent Ferenc élete, szolidaritásvállalása mindenkivel, az emberektől kezdve a teremtményekig. Ez adta meg a végső lendületet, hogy ebbe az irányba menjek én is. Tetszett az ilyen viszonyulás az élethez, vagyis egyszerű életet élni, lemondásban, vagyon nélkül. Eszménynek tartottam, és ez döntően befolyásolta elhatározásom.
Későbbi tevékenységét is, hiszen szinte mindenben felismerhető az eszményi küldetés. Mikor is kezdődött? Hiszen a Hitéletnek már több mint 20 éve szerkesztője.
– Pappá 1976-ban szenteltek. Mindjárt 1977 karácsonyára megkezdtem a sajtótevékenységet. Egyes számban azért beszélek, mert átmeneti helyzet volt abban az időben. Szabadkán Amat Lotspeich, szintén ferences adott ki már kisebb füzeteket. Miután őt áthelyezték, a megüresedett székre én kerültem, mint mondtam 1977 karácsonyára. Valójában, azóta jelentetjük meg kiadványainkat. Az elsőket még saját kezűleg sokszorosítottam, a fedőlapokat szitanyomással nyomtam. Attól kezdve fejlődtünk. Ez is úgy van, hogy amikor a fogaskerék beindul, egy kicsit viszi magával az embert, ha akarja csinálni. Én úgy láttam, hogy az ilyen munkának van értelme, az apostolkodás egy módjának véltem. Pál apostol Krisztus urunkkal együtt arra buzdít, hogy minden módon hirdessük az evangéliumot, akár a tetőkről is. Számomra ez azt jelentette, hogy ezen a téren is lelhet valamit nyújtani. Reméltem és hittem is benne. Később ez beigazolódott, mert a kommunizmus elmúltával voltak, akik őszintén elmondták, hogy azokban az időkben is olvastak egyházi kiadványokat: „Olvastuk, s minden évben végig olvastuk.” Így csak később tudtuk meg, milyen hatása lett az elhintett magnak. Úgy tűnt, hogy mélyebb hatása nincs, de viszont eljutott azokhoz is, akik akkortájt vagy nem mertek, vagy nem akartak bejönni a templomba. Egyszerűen féltek élő kapcsolatot teremteni az egyházzal, de a nyomtatványainkat mégis megvették. Nem tilthatták meg nekik; mit vigyenek haza a táskájukban. Jó érzést váltott ki bennünk, amikor hallgattuk ezeket a történeteket. Kiadványainkkal valójában elértük célunkat, vagyis hogy lelki támaszt nyújtsunk, így is segítve az embereknek. Nem a dicsőségért, hanem együttérzésből tettük. Kiadványaink árán is látszik ez. Igyekeztünk a lehető legolcsóbban megjelentetni, hogy minél több emberhez eljusson, hogy minél jobban megismerjék az evangéliumot. Ma egy kicsit más a helyzet, a kiadói tevékenység is nagyban megváltozott. Egyre több fajta könyvet jelentetünk meg, bővül a kínálatunk.
Összesítve: mit mutat a mérleg?
Eddig 560 körül van a különböző címek száma. Olyanok is vannak közöttük, amelyeket már többször megjelentettünk, pl. a Képes Biblia több mint tíz kiadást megélt. Az újabbak közül az Első Bibliám című is igen felkapott, többször megjelentettük már.
