Több tekintetben is szerencsés volt a találkozásom Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című novelláskötetével. A félszáz, javarészt az Élet és Irodalomban, a Nők Lapja, a Népszabadság, az Új Forrás és a Népszava hasábjain megjelent prózai alkotással a Kossuth rádió jóvoltából találkoztam először. Talán a kiváló hangjátéknak, az írásokat felolvasó színészek páratlan előadásának indíttatására döntöttem még azon a napon amellett, hogy a könyvtárból hazaviszem a Hazaviszleket.
Egy eddig számomra kevésbé ismert, nyelvezetében idegen világ (spíler, rabicfal, „lesütött” oldalas) tárult elébem, melyet talán Mándyéhoz tudnék (utólag) hasonlítani. Az összevetés alapja mindenképpen Budapest, a pesti szleng, a fővárosi utcák és terek embereinek nyelve, és a mindkettejüknél megjelenő finom humor. Tóth novellái azonban személyesebbek, az elbeszélő közvetlenebb, maga is az események, a helyszínek, a történetek része.
Miután leküzdöttem ellenszenvemet a publicisztikákat egybegyűjtő kötet fedőlapja iránt (a minimalista enteriőr ürességében ölbe tett kézzel ücsörgő, disznófejű női alakot ábrázoló, Pintér Sándor készítette borítóból gyorsan kifejtettem a kötet testét), tehát a fedlaptól való megszabadulás után elsőként a Homokakvárium (Nincs rá szó) című novellára esett a figyelmem. Ismerős volt nekem ez a „homokakvárium”, melyet az írásban hajléktalanok adogatnak egymás kezébe, nézegetve az üveglapok közé szorított, vízben táncoló homokszemek csillogását. Valaha én is láttam „ilyeneket” (nincs rá szó) egy kishegyesi búcsú forgatagában. Talán egykor nekem is volt homokakváriumom, gyermekkoromban. Régen. Forgattam a fövenytáblát (én így neveztem el, de hallottam homokképnek is emlegetve), követtem a homokszemek süllyedését, alászállását, a sötétebb és világosabb részek egybemosódását. Aztán megrepedt a búcsúfia. Épp a Tóth-novellák olvasását megelőző napokban révedtem vissza e távoli emlékekbe. „Vajon mi lett a sorsa a homokképemnek?”
Az első írásban megmutatkozó érzékenység – a lét összekötése evvel a sem művészi alkotásnak, sem valamely hétköznapi szükségletet kielégítő eszköznek nem nevezhető, tulajdonképpen hasznavehetetlen üvegtárggyal–, tehát az alapvetően a jelentéktelennek ható apróságokra való odafigyelés, rácsodálkozás végigkíséri a kötetet. Mindennapos, nagyvárosi tünemények ezek, melyek mögött mélyebb, már-már elfeledett tartalmak lappangnak. A metróban, villamoson, autókban elhangzó párbeszédek sorsokat rejtenek, érzelmeket, fóbiákat, sérüléseket és vágyakat, melyek kibuggyanni készek elfojtottságukban. Mindehhez egy milliós nagyváros szolgál keretként.
Számomra Tóth Árpád után közel egy évszázaddal is félelmetes, hogy mekkora a távolság lélektől lélekig. Tóth Krisztina pedig avval toldja meg a megállapítást, hogy lám: nem a képesség az, mi kiveszett az emberekből, hanem a mód megválasztásához kellő türelem és érzékenység, hogy eljuthassunk a másikhoz. Az autósztrádán száguldó üzletember, a hajszobrász, a takarító néni a földalattiból, a redőnyszerelő, a szerető, mind-mind a tompultság, a fásultság, a jóra való restség kínjával küszködő individuum.
„Hogy van az, hogy a keresztutak nem keresztezik egymást? Még akkor se, ha egymásba futnak? Bizony mondom, még akkor se, hiszen aki fogja magát és elindul a kettes metróval az Örs vezér tér irányából, hogy átszálljon a Deák téren a hármasra, de éppen a másik mozgólépcsőn megy fel, és nem az egyiken, az bizonyosan nem keresztezi útját annak az embertársának, aki a Nagyvárad tér irányából jövet leszállt a Deák téren, és most mankójával átbiceg a piros peronjára, hogy a Moszkva tér felé folytassa útját. Pedig háromnegyed hatkor szinte üres a metró: és mégse találkoznak.” (Renomé)
Az érzelmi sivárságból olykor különös vehemenciával tör fel a gyűlölet. Megrázó a kisfiával a Balatonra igyekvő roma anya története. A Székesfehérvárig „büdös rohadék, zsidó, cigány, tetves nigger” szavakkal szitkozódó, piros-fehér-zöld karszalagos férfi a vonat alá rúgja az „alsórendű állampolgárok” csomagjait (Szólánc). Más helyütt pedig egy szerelmespár talál rá egy horgászzsinegtől fulladozó hattyúra (Damil).
A megrázó novellákon túl a költő és írónő családi élete is megelevenedik. Egy, a harmincas éveinek végén járó nő viszonya az erősebbik nemhez és önmaga hölgy-mivoltához. Az anya–fiú kapcsolat XXI. századi formája bontakozik ki wifiken, Lego-kockákon és számítógépes játékokon keresztül.
„Nőnemű testem van, a párzásra kész hím egyedek gyakran közelednek megfigyelőállomásomhoz. Ilyenkor sajátos testtartást veszek fel, rögzítem ezt is. Nem érzem jól magam az embertestben, amelyből időnként váladékok távoznak. Fejernyőt tettem fel, emberkülsőm van. A Föld nevű bolygó megszokhatatlan, de megjegyzek mindent, amit látok.
Nem érezni, nem elvágyódni, nem kérdezni és nem kétségbe esni. Nem mutogatni fölfelé, mint ET, hogy haza, haza, hanem figyelni, pontosan megörökíteni minden kicsi részletet, hogyha majd megint nem leszek ember, ha majd kérdőn fölém hajolnak, akkor visszaadhassak mindent. Sorjában e különös helyszíneket és testeket, mindent, ahogy volt: mint egy talált fényképezőgép.” Tóth Krisztina magamagán példázza, hogy a másik megközelíthető, megérthető. S hogy a nőiségén, anyaságán túl az íráshoz való viszonyáról is vall, tovább emeli a novelláskötet értékét.
