A tiltás szerepe a nevelésben
A felnövő gyerek vissza-visszatérően találkozik tiltott dolgokkal. Bizonyos családokban sok dolgot nem szabad bántani, tenni, mondani, máshol mindent szabad, néhol teljes összevisszaság uralkodik. Mondhatnánk, ahány ház, annyi szokás e téren is. A kérdés, hogyan hat gyerekeink fejlődő lelkére, kialakulóban lévő személyiségére a tiltás, van-e és mennyi az optimális „nem szabad”, továbbá hogyan interpretáljuk feléjük, hogy be is tartsák.
Ha gyakorlati szempontból nézzük, nem árt, ha a szülőnek van némi elképzelése arról, mely dolgokat szeretne megtiltani. Mindez úgy általában véve is, meg egy-egy alkalomra lebontva, aztán figyelembe véve a gyerek valódi és pszichés korát, aktuális lelkiállapotát. Hát, ha ezt végigpörgetjük becsületesen, akkor világos számunkra, hogy nem olyan egyszerű kész recepttel szolgálni.
Én az egyszerűség híve vagyok: amit nem akarok, hogy megtegyen a gyerek, azt nem teszem én sem, és bízom abban, hogy elég erős benne az utánzási ösztön, és majd követ. Van, amit persze nem lehet az időre bízni, ez világos. Itt jön képbe a szülői felelősség, hogy föl kell mérnem, mit kell megtiltanom, ami a fönt felsoroltaktól is igencsak függ. Néha adott pillanatban nem kell kommentár, de azért a tapasztalat azt mutatja, hogy alkalmas pillanatokban érdemes elbeszélgetni a gyerkőccel erről-arról, érthetővé tenni, mit miért nem lehet, esetleg mesébe fűzni a sztorit, hogy a bundásmackó elszökött a szüleitől, és megijesztette a haragos kóbor kutya.
Föltételezzük, hogy a családi életnek részese a gyerek, tehát ez nem egy kiragadott egyszeri példa lesz, hogy tanítómesét mondunk alvás előtt. Mert a gyerekek azért elég okosak, és elég gyorsan átlátnak a szitán, tudniillik, ha különben életében nem hallott még esti mesét, akkor azért könnyen lehet, hogy nem lesz hatásos a trükk.
A tiltással óvatosan kell bánni, mert tágíthatja a szakadékot szülő és gyerek között. Fontos, hogy elérjük, hogy a gyerekünk együttműködjön a tiltások betartása során. Ez leginkább azokban az esetekben várható el, amikor elfogadja a szülői véleményt (neki ezt valamiért nem szabad), illetve akkor, amikor partnernek tekintik őket, nem rabszolgának. Hogy adott esetben mi válik hatékony módszerré, az sok minden függvénye, de a kommunikációs stílus (a már korábban részletezett erőszakmentes kommunikáció itt is hatékony) és az átgondoltság biztosan eredményre vezet. Szándékosan nem írok következetességet, mert nem betartható. Az utcára másfél évest nem engedek ki, de a nyolcéves azért többnyire el tud menni egyedül a suliba. A korlátok a gyerek életkorával, pszichés és értelmi fejlődésével egyértelműen változnak. Ezt is érdemes személyre szabni.
Hogy mit tiltunk meg a gyereknek, az nagymértékben függ nevelési stílusunktól (a gyermek felé irányuló attitűdök összessége, amelyet a szülők kommunikálnak a gyermek felé, és ezzel egy érzelmi környezetet teremtenek a szülői viselkedés kifejeződésére) és nevelési gyakorlatunktól (specifikus, célorientált viselkedésforma, melyben a szülők kifejezik a nevelési elveiket, nevelési stílusukat).
Különböző szerzők és kutatók foglalkoztak a témával, általában 3 stílust különböztetnek meg:
Tekintélyelvű nevelés, amelyre jellemző a szülői hatalom hangsúlyozása és a távolságtartó attitűd, szigorúság, feltétlen engedelmesség követelése, a gyerek igényeit nem veszik figyelembe, a szülők irányítanak, parancsolnak, magyarázat nélkül utasítanak. Következményei zárkózott, félénk gyerekek, alacsony szintű intellektuális érdeklődés, szociális inkompetencia.
Az engedékeny nevelési stílusra jellemző a túlzott mértékű támogatás, kevés kontroll, a nagyfokú szabadság és a változó érzelmi viszonyulás: meleg, elfogadó vagy hűvös, zárkózott. Következményei a céltalan, gyenge teljesítményű gyerekek.
A megkívánó nevelésre a melegség, a gyermek életkorának megfelelő egyértelmű elvárások, a magyarázat, a kétirányú kommunikáció és az önállósági törekvések támogatása a jellemző. Következményei a nagyobb önállóság, önkontroll, a nyitottság, a nagyobb önbizalom, kooperáció.
A megfelelő tiltás is az utolsó nevelési stílusnak lehet eredménye. Más kutatók ugyanezt demokratikus nevelői stílusnak nevezik, amely az önkéntes fegyelmet helyezi elérendő célnak, jellemzői pedig a beláttatás, együttműködés, szabad vita, tanácsok, önállóság, tervezés, tárgyilagos értékelés.
Az a gyerek, akit elismernek, akivel együttműködnek, akinek a szempontjait figyelembe veszik, az sokkal együttműködőbb az olyan nehéz helyzetekben is, mint a tiltás.
