A 20. század végi magyar irodalom jellegzetes műfaja a történelmi regény volt, annak is az a műfajváltozata, amelynek legjobb alkotásai cselekményüket a magyar történelem jelentős, sokak által ismert, kutatott és már korábban is sokszor ábrázolt időszakából, a török korból vették. Ezzel párhuzamosan egy jól kirajzolódó irodalmi fordulat következett be, a magyar irodalom legfiatalabb nemzedékének tagjai visszatértek a történetmeséléshez. Az ő történeteik azonban lényegesen különböztek a hagyományos történelmi regény meséjétől. A történelemkönyvekből ismert történeteket nem tartották magától értetődőeknek, hanem úgy gondolták, ugyanarról a múltról többféle történet is elbeszélhető.
Tanulmányában Toldi Éva a műfajmeghatározás lehetőségeire keresi választ, és a feleletet történetelméleti és irodalomelméleti hatásokban találja meg. A történetírás a pozitivizmus megjelenése óta definiálja magát tudományként, a 20. század hetvenes évei óta azonban elsősorban az amerikai Hayden White hatására kialakult egy új diszciplína, a történetelmélet, amely irodalom és történelem metszéspontjában vizsgálja a történelemkutatás helyét. A „nyelvi fordulattal” jellemezhető irányzat egyértelműen irodalomként határozza meg a történetírást. A hollandiai Frank R. Ankersmit pedig egyenesen azt állítja, hogy a legtöbb, amit a történetíró megtehet, hogy megfogalmazza történelmi tapasztalatát, amely mindig autentikus és egyéni. A történetírás szerintük nem had- vagy államtörténet, hanem a hétköznapi emberek sorsa érdekli őket, s nemcsak megkérdőjelezik a történelmi adatok és tények hitelességét, hanem újra is értékelik őket. Ezek a nézetek a történettudományon keresztül a múlt század hetvenes éveinek végén a magyar történetírásra is hatással voltak, és termékeny talajra találtak az irodalomelméletben is.
Ahogyan felmerült a múlt történeti újragondolásának kérdése, hasonlóképp vetődött fel az irodalom történetiségének kérdése is. A magyar regény fejlődésében az irodalomtörténészek szerint űr keletkezett, ugyanis kétszer indítják útjára, először a felvilágosodás korában, majd a reformkorban ismét, ezért hiányzik a magyar regény „első félideje”. A 20. század végi magyar regény a műfajt egész hagyományának kérdésével szembesítette, amelynek egyik tapasztalata, hogy nem lenne lehetetlen tartalommal megtölteni a hiányzó „első félidőt”.
A tanulmánykötet a kortárs történet- és irodalomelméleti folyamatok bemutatását követően Háy János Dzsigerdilen. A szív gyönyörűsége, Láng Zsolt Bestiárium Transylvanie. Az ég madarai, Darvasi László A könnymutatványosok legendája, Szilágyi István Hollóidő és Márton László három részben megjelent Testvériség (Kényszerű szabadulás, A mennyország három csepp vére, A követjárás nehézségei) című regényét elemzi. Azt a kérdést helyezi középpontba, hogy a 20. század végi kortárs regények hogyan hasznosítják a történetelmélet eredményeit, milyen történelemszemléleti koncepciót kínálnak föl, hogyan viszonyulnak a történethez, és ezt milyen prózapoétikai eljárások segítségével hajtják végre. A kötet gondolatmenetének végkövetkeztetése pedig az, hogy a múltnak hagyományos értelmű ábrázolása már képzelhető el, csupán reprezentációja lehetséges.
A könyv tavaly jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadónál.
