Szergej Paradzsanov: Az utolsó vacsora, 1973
.
Tankönyvek és szakkönyvek bemutatása fontos feladat, még akkor is, ha újbóli bemutatásról, a figyelem újbóli rájuk irányításáról van szó. Az ilyen jellegű könyvek helyének biztosítása nemcsak a tudományos vérkeringés eldugott bibliográfiáin vagy repertóriumain múlik, hanem nagyban a tudományágba, a felsőfokú tanulmányokba belekóstolók tájékoztatásán, a már meglévő tudásanyag használati értékének folyamatos képviseletén is. Voigt Vilmos A vallási élmény története c. könyve 2004-ben, majd annak folytatása A vallás megnyilvánulásai 2006-ban jelent meg. Mindkét könyv alcíme: Bevezetés a vallástudományba, és mindkettőt a Timp Kiadó gondozásában olvashatjuk.
Egy életen át gyűjtött adathalmaz, egy megfontolt, átgondolt, írt, átírt példatár, egy életen át olvasott, majd újraolvasott könyvállomány. Egy munkatempó, mely a folyamatos jelen idő jegyében gördül tovább. Az olvasó olyan adatokba botlik, amelyek régi és új néprajzi gyűjtésekből, ókori tekercsekről, középkori kódexek lapjairól, ékírásos kiégetett cseréplapokról vagy temetkezési tárnák hieroglifákkal teleírt falairól származnak. Észak-amerikai indiánok dobjairól és a néhai európai ősök barlangrajzairól olvashatunk. Ókori, kora keresztény és a modern kor filozófiai-teológiai mozzanataira hívja fel a figyelmet. Olyan szövegekről esik szó, amelyek az USA-ban, Németországban, Franciaországban, Kínában, Közép-Amerikában, Japánban, Hollandiában vagy a muszlim országok egyikében íródtak. Maga a szöveg, pedig olyan könnyed, anekdotizáló, részleteivel magával sodró, akárha egy ültében írta volna meg az együttvéve majd hatszáz oldalt. Viviszekciója egy életen át lassan felhalmozódó tudásnak.
A két könyvet szerintem nem két különálló egységként, hanem egyetlen kétkötetes egészként kell olvasnunk. A szerző már az első végén megelőlegezi a folytatás szükségességét, a második kötetet pedig már a Bevezetésben az elsőhöz kapcsolja.
A vallási élmény történeténekBevezetésében, annak első mondatában arra tér ki, hogy „a maga nemében ez az első ilyen tárgyú, magyar nyelven készült könyv”, az pedig – mármint a könyv – a további kétszázötven oldalon ennek rendje és módja szerint alakul. Voigt fogalmakat akar tisztázni, eloszlatni a tévhitek köré lassan összegyűlt iszapot, megkísérli egyértelműsíteni azt a szaknyelvet, melyet évszázadok magyarul, latinul, németül és még ki tudja, hány nyelven folyó teológiai, ideológiai és politikai vitái duzzasztottak jelentésekkel fel. Olyan alapvető terminológiai latolgatásokba bocsátkozik, mint maga a vallás, a vallásosság, az egyház, a babona, a hiedelem… A kérdésköröket rendre alaposan körüljárja, gondosan alátámasztja adatokkal, odavágó kötetcímekkel. Olyan neveket sorol fel, amelyek segítségével közelebb hozható, kinagyítható, világosabbá tehető a probléma, vagy amely nyomán akár el is indulhat az, akit az adott téma behatóbban érdekel.
A szöveg nem a szakmunkákra jellemző, szokásos filológiai-bibliográfiai hozzáállással íródott, a hivatkozások nem holmi nehézkesen mozgó, a szövegtestbe alig beileszkedő, az olvasást akadályozó szövetekként jelennek meg, hanem figyelmet támogató adatként. A fejezetek egyfajta könnyed hozzáártéssel építkeznek, idézetekkel, hivatkozásokkal, de úgy, hogy azok ne meredjenek idegen elemként az olvasóra.
A második kötet (A vallás megnyilvánulásai) már kevésbé bocsátkozik terminológiai kérdésekbe, és a pontosság, a közérthetőség kedvéért sokszor utal vissza az elsőre. A tartalomjegyzékben olyan címszavakat találunk, mint a vallási értelemben vett idő és tér, valamint a sámánizmus kérdéskörei, a vallás szerepe a mindennapokban, annak megnyilvánulási formái. Ezek mellett foglalkozik még az államilag elismert vallásokkal, a hitújításokkal, a szektákkal, az ateizmussal. A vallás szolgái című fejezetben a papságot tekinti át Európától Dél-Amerikáig, a jezsuita szerzetesektől, az óhitű orosz pópákon és a szibériai sámánokon át az egyiptomi főpapokig és a római császárkor Pontifex Maximusáig.
Ez a kötet, ahogy az előző is, rengeteg példával él, és tekintettel arra, hogy nem kizárólag szakmabelieknek, hanem a vallás iránt érdeklődő nagyközönségnek (is) íródik, a magyarázatok, párhuzamok is ehhez igazodnak. Voigt ahhoz, hogy a vallást eleven és hatalmas tömegeket megmozdító erőként mutathassa be, nemcsak távoli tájak rég letűnt vallási gyakorlatait, hanem kortárs szakrális vonatkozásokat is érint. Az olvasó könnyebb eligazodása érdekében olyan példákhoz folyamodik, mint Elvis Presley vagy Zámbó Jimmy sírjának zarándokhellyé válása, mint a taizéi találkozók, különféle vallási fogódzókat magyarázván nemcsak olyan klasszikus alkotásokra támaszkodik, mint a Rámájána, a Gilgames-eposz vagy a Korán, hanem kortárs irodalmi (pl. Arthur Miller), sőt filmalkotásokra is utal.
Mindkét kötet végén egy-egy esettanulmányt találhatunk. Voigt Vilmos az első könyvben a vallás és vándorlás megnyilvánulásait, a másodikban pedig a magyar ősvallás kutatását veszi górcső alá. A vallás és vándorlás példája a vallási térhasználatot tekinti át. Szót ejt a népvándorlásokról, a búcsújárásról, a zarándokhelyekről, a hittérítő utazásokról és a szent terek kialakulási hagyományairól is. A második példa a magyar ősvallás kutatásának történetével foglalkozik. Pontról pontra sorra veszi a jelentősebb szerzőket, műveket, rávilágít néhány mára már teljesen természetes fogalom eredetére, és a két kötet hangneméhez híven néhány tévhitet is eloszlat. A szerzői éleslátás, a kritikai hozzáállás és a szakmai/szakirodalmi tájékozottság látleletei ezek a példák, amelyek, bár a teljesség igénye nélkül íródtak, alaposságuk kétségtelen. A vallástudományi bevezetést egyaránt ajánlom már gyakorlott szakmabelieknek, az általános műveltségüket bővíteni kívánó akadémiai (és nem mindig akadémiai) polgároknak, tapogatózó egyetemistáknak. Elsősorban azok tudnak támaszt találni, akik a vallások közötti egyezések és eltérések között szeretnének útmutatót találni. A könyvek olvasása során olyan párhuzamokra bukkanunk, amelyek egyes kultúrák vallási képzeteit teljesen más fényben tudják láttatni, amelyek akár a saját mindennapjainkat is másként világítják meg. Átgondoljuk, hogy milyen rég letűnt vallásoknak köszönhetjük az ünnepeinket, hogy mi mindenhez köthetők a világban használt naptárak, hogy a hét napjai vagy a nap órái milyen évezredeket csiszoló rendszer alapján egyeztethetők a munkával, az étkezéssel, a pihenéssel, hogy milyen mély szakralitással alakulhatott ki egy városkép Franciaországban, Németországban vagy Kínában, vagy hogy milyen tabukhoz köthetők az eltérő étkezési szokások. Átgondolni, összehasonlítani, meglátni, láttatni, talán ez volt a kiadványok fő célja, a könyvek jegyzéke pedig kaput nyit a további összehasonlítások és kutatások felé.
