A műalkotásnak általában nincs ugyan illetősége – nem beszélhetünk adai szonettről, csókai novelláról –, de tartalma, helyszíne, szereplői, szerzője, keletkezése és megvalósítása folytán nagyon is kötődhet bizonyos térséghez. A topolyai videótábor keretében huszonkét éve (majdnem) elkészült Sétakocsikázás elejétől végéig kimondottan zentai film; a város kulisszaként ott van minden jelenetben. Az elmondottakkal nem az elfogult lokálpatrióta kegyes befogadására számítok, mert tudatában vagyok annak, hogy a jó munka a felismerhető szülőföldön kívül, akár egy másik földrészen is meg kell hogy állja a helyét. Ám miután forgatókönyvíróként és társrendezőként részt vehettem a forgatás kalandjában, jónak látom, hogy filmünk keletkezéstörténetébe beavassam az olvasót és a majdani nézőt.
A Sétakocsikázás forgatása közben fotók is készültek
Mielőtt filmet csináltam, idejében elkezdtem a mozizást, kevéssel azután, hogy megtanultam járni. (Bátyámra és nagyobbacska cigány pajtásaimra – az apámék tartotta tóparti kocsma alkalmi zenészeinek csemetéire – voltam bízva, és változatos módon szöktünk be a Royal filmszínház vetítéseire.) A vásznon látott élet valóságosnak tűnt föl, és korosztályomra óriási hatással volt; az Ivanhoe nyomában nyilazó gyerekbandák szegültek szembe egymással a Népkertben, ahol más filmeket is utánozva kardpárbajoztunk és cowboyoztunk. (Akkoriban rejtély volt előttem, miként vehették filmszalagra az évszázadokkal korábbi eseményeket.)
Aztán hosszú, terméketlen bukdácsolás közepette írónak készültem, s közben a televíziós újságírást is kipróbáltam. Ösztöndíjasként csináltam egy-két kurta – az intézmény színvonalától nem elütő –, suta riportfilmet, amihez kötelezően forgatási vázlatot is kellett fabrikálni anélkül, hogy „mestereim” példát mutattak volna.
Az idő telt, röpült, haszontalanul, jócskán beeveztem a felnőttkor vizeire, és még sehol egy figyelemre méltó saját művecske. Első szupernyolcas kamerámat elvált vasárnapi atyaként szereztem, hogy csöpp lánykámat megörökítsem. Kezemből akkor sem került ki semmilyen művészi celluloid. Amikor pedig egy fülledt abbáziai szobában kedvesemmel pornófilmezésre vetemedtünk, az mentett meg bennünket a „sikertől”, hogy a kamerába fordítva tettem be az elemet, amitől a tekercs visszafele forgott, s meghiúsult a felvétel.
Első valamirevaló novellám, a Sétakocsikázás, 1981-ben jelent meg a Képes Ifjúságban, rövidítve és Harmath Dávid álnév alatt. (Dudás Károly szerkesztő alighanem tudott szerzőségemről. Mint volt politikai elítélt a nyolcvanas évek közepéig saját nevemen nem szerepelhettem a lapokban, kivéve a Magyar Szó jeligés pályázatait; díjazásaim fölött bosszankodott is eleget az irodalmi szerkesztő.) Az elbeszélés csonkítatlan, teljes és átdolgozott szövegét a Mozgó Világ 1987. augusztusi száma közölte. Bő két hónapra rá megint sittre vágtak – száműzetésem akkori színhelyéről, a kendergyárból elhurcoltatva –, számon kérendő állítólagos országdaraboló szándékomat. Már jócskán kiteleltem a börtönben, úgy február elején a sajtóból tudomást szereztem a topolyai videótábor felvillanyozó programjáról. Rögvest nekifogtam a sokadik kicsempészendő (nyolcoldalas) levél írásának, amely „Varga Zolihoz és minden barátomhoz!” szólt. Az iromány végéről idézek: „Kivont az »ávó« a forgalomból, hogy ne legyek jelen a becsei diákvetélkedőn, a Tanyaszínház premierjén, az írók kanizsai táborában… A topolyai filmpályázatra csak azért is be kéne nyújtani két filmtervemet. Ha valamelyiktek elkészítené őket a Sétakocsikázás és a Közérzet alapján… Nincs kizárva rab urak részvétele a pályázaton.” Hiába voltam besózva; a haverok sok mindent megtettek értem, de úgy vélték, hogy csak a klasszikusoknak jár ki a szöveggondozás. Szerencsémre a bírósági ítélkezést követő napokban kiszabadultam, és magam küldtem el filmterveimet Topolyára. Jó egy évre rá meg is jött a videótábor igenlő válasza: felkarolja a forgatást, csak mielőbb dolgozzam ki a forgatókönyvet!
Az ellenem elrendelt megismételt büntetőeljárás miatt lefokozott bérelszámolóként a kendergyári mázsaházba osztottak be. Ez a ketrecszerű helyiség a „vezérkar” irodaházától messze esett, a lepusztult üzemépületektől is elkülönülten állt, amelyen túl a csendességes kenderkazlak sorakoztak a közeli Tisza-partig terjedően. Ebben a fenséges nyugalmú eszményi környezetben szapora kávéktól is lökdösve ihletetten iramodtam a munkának, és napok alatt kész volt a forgatókönyv. (Egyetlen minta állott rendelkezésemre; Deák Ferenc idevágó kötete, az Árnyjáték.) Talán túlzás nélkül állítom, hogy alapos rendezői forgatókönyvet sikerült összehoznom, amelyben csak a dialógusok tűnnek föl mesterkélten irodalmiasnak. (Hja, a filmgyártásban külön szakma a beszédírás!)
Hosszú éveken át nem hiába kísértem figyelemmel a becsei diákvetélkedőt és a Tanyaszínház előadásait; a mázsaházi asztalon alkotva nyomban kioszthattam a szerepeket: hasonmásomnak, Gellértnek – ennek az érzelmes, keserűen kamaszos felnőtt figurának – a megszemélyesítésére a már eléggé ismert Bicskei István (Bütyök) színművészt szemeltem ki, a szeretetlenség miatt érzelmileg kiszolgáltatott félárva Ágika alakítására pedig a középiskolás Topolcsányi Laura tűnt föl legmegfelelőbbnek. Nagyon fontos szerepet szántam Simon Mihálynak és Soltis Lajosnak. Az előbbi „üzemi belügyesként”, rendészként még álmában is kísérti hősünket, emez pedig marcona, mogorva, agresszív kültelki csóró kocsisként válik Gellért végzetévé. Nagy örömömre mindannyian vállalták a közreműködést.
Július végén vagy augusztus elején a kiemelt filmtervek meghívott szerzői afféle eligazításra gyűltek össze a videótáborban, a Topolyai-tó melletti művésztelepen. Egri József volt a főszervező, a művészeti vezető pedig Siflis Zoltán. A házigazdák elismeréssel fogadták a SÉTAKOCSIKÁZÁS forgatókönyvét. A filmírók és a reménybeli rendezők számára kijelölték az időpontokat és az Újvidéki Televízió forgatócsoportját. (Az Erlauer Csaba irányítása alatt álló társaságban két operatőr volt; Póth Imre és Hoffmann Artúr.)
Miután a topolyai művelődésügyi központ kérelmére a zentai belügyi titkárság teketória nélkül kiadta a forgatási engedélyt, augusztus közepe tájt megkezdhettük a munkát. Körülbelül egy-egy hétig tartottak a felvételezések augusztusban, ill. szeptemberben. (Ahogy az lenni szokott, kinek-kinek volt más elfoglaltsága is. Soltis pl. ugyanakkor játszott főszerepet Vicsek Károly Határ c. filmjében; őt a Temerin és Bácsföldvár közötti tanyavilágból kellett előkeríteni.) Stábunk jó része házamban volt elszállásolva.
Bütyök – Bicskei – nemcsak alakja lelkét, de gúnyáját is magára öltve játszott. Többször rögtönözni kényszerültünk, előre le nem írt jelenetek születtek, és jó pár esetben alkalmi szereplőket vontunk be – üzemi portást, irodistát, fizikai munkást… –, olyanokat, akik még csak nem is voltak műkedvelő színészek. A kamerások se kerülhették el sorsukat; Póth remekül ájtatoskodik egy temetői képben, Hoffmann pedig a hősnő „tatikájaként” a szaletliben reggelizve hagymát harsogtat. Varga Zoltán író ugyan nem volt hajlandó statisztaként megjelenni valamelyik utcai jelenet hátterében, de alkalmi beugróként epizódszerepével kárpótolt bennünket a nemzetközi hírű pantomimművész, Nagy József. („Gellért, ültess egy mezítelen lányt a falra!” „Már ott is van!” – hangzik és látszik a csoda.) Kamerával állítólag könnyű vetkőztetni a szépneműeket. Esetünkben találgatni lehet, hogy csupán paródiaként próbáltuk-e föltüntetni egyes filmek öncélúnak tetsző pucérkodását. Tari István nagyot alakít az ugra-bugra fotós szerepében. A nagykorúság határán lévő Topolcsányi Laura ódzkodott attól az „ágyjelenettől”, amely reggeli ébredéskor fehérneműben és alig sejtető félmeztelenségben mutatta.
A zárójelenethez nagy nehezen sikerült kocsit és lovat szerezni, aztán a bakon Soltis olyat alakított, hogy azóta is ámulunk rajta. Neki, Laurának és Bütyöknek köszönhetően a film csúcsa a befejezés.
Volt tehát finálé, de a zentai forgatás befejeztével a teljességhez hiányzott néhány közbülső jelenet, a hanganyag egy része és a vágás. Póth Imre igyekezett menteni a menthetőt: új felvételeket toldott az egészhez, és vágással megteremtett egy (nem végleges) filmváltozatot.
Ennek lesz most ősbemutatója Zentán, a szereplők és a közreműködők többségének részvételével, február 14-én, hétfőn 17 órától a zentai könyvtár udvari előadótermében.
