Csend honolt a tájon, az itthonban, a bensőben. Ez a termékeny csend, melyből a hangok születnek, a külsők, a belsők, amelyek üzennek, bátorítanak, kibontakoztatnak és visszafognak. Belőle indul ki minden.
Kint a csendhez a köd társult, így biztosította ki magának a teret. Bármi hang is ütötte föl a fejét, nagyon meg kellett kínlódnia, hogy terjedjen is. A fizika törvénye hullámszerű mozgást írt elő neki, de a külső tényezők fizikája, úgy látszik, erősebb. Nincs távoli gyárak moraja, tehergépkocsik esetlen zúgása, amelybe a többi jármű berregése kísérő kórusként illik, de a sok hűtő- és fűtőberendezés külső szíve sem hallatszik dobogni. Az egész város lélegeztetőn volna?
Életjelt ad magáról a szomszéd kocsija. Többszöri verklizés után, mint az újraélesztett csecsemő, torkaszakadtából bömböl, a szomszéd pedig örül, mehet vele világgá. Mi is örülnénk vele, de alig várjuk, szedje már le a gázt, mert az ablakok sorban vele rezonálnak a búgással, és úgy tűnik, búg még az alattunk levő szék is. Az ablakok meg, faramuci társaság, a széllel is szövetkeznek, akkor pedig sípoló hangokat hallatnak, minden idegszálunkat borzolva, és hidegérzetünket fokozva, kiköltöztetnek a nyugati fekvésű kiskonyhába, ahol muzsikájuk nem ennyire hallható. Ez teszi minden újévkor, Sörnapokon és választásokkor a nagyobbközpontban lakók zöme, mert a kihangosított népünnepélyek elől nehezen lehet elmenekülni. Egyedül ha megfordul a szél, akkor némi kárörömmel föllélegeznek, most amazoknak vigye a kéretlen zenét, bufogást és ordibálást.
Ebből az utóbbiból a fölső szomszéd jóvoltából nekünk is kijut, méghozzá grátisz. (Főleg ha az ultramodern hangszóróit a csupasz padlóra helyezi.) Nála ez egy focimeccs vagy szülinap velejárója. Megtanultuk már a kedvenc Grand show nótáját, hiszen nem nehéz, egy-két hang le, egy-két hang föl, hosszan rezegtetve a végeket, asztalcsapkodással vegyítve. Több kedvence is lehet, de mind egy kaptafa. Gondolkoztam, hogy a fogat fogért alapon ráerősítek egy kis Vivaldi Telét Nigel Kennedy előadásában, amikor különös fekvésben játssza a nehéz és disszonáns hangokat, vagy Mozart Éj királynőjének áriáját. Mert én is szeretnék néha kiakadni vagy bekattanni, hogy bömbölő hangszórókkal belevessem magam egy zeneszámba, ami épp az akkori lelkiállapotomnak megfelel. Jenkins Palladiója vagy a Tánc a hóban a Ghymestől olyan remekmű, amit be sem kapcsolok, ha nincs hozzá megfelelő körülmény, pl. kikapcsolt telefon, semmi munka a láthatáron és egyedüllét. Mert az a zene szétszed és újra összerak, fölemel és mélybe visz, megtisztít és megvált. És akkor gyöngyszemeket szórjak a szomszéd elé?! Mi lenne, ha mindenki így tenne? Igyekszem türelmes lenni, és várom, hogy kifulladjanak. Szerencsére kisgyerek is van a családban, és mivel annak az álma még valamennyire fontos számára, így előbb-utóbb mi is hozzájutunk. Csak előtte a nehéz liftajtó csapódásait kell túlélnünk, mert a dülöngélő vendégek távozásukkor nem tudják megtalálni a kilincset, így szabad lengésben találkozik a két masszív fémfelület. Akik nem fértek be, azok lépcsőn nyomulnak lefelé, pontosan tudjuk követni, melyik kanyarban vannak, mert a korláthoz csapódva mintha egy óriáshárfát pengetnének, annak a hangja meg messze száll. Ha a bejárati fémajtó hidraulikus szerkezete jól működik, megmenekültünk, nem rohan ki még az utolsó emeleti szomszéd is, mert azt hiszi, földrengés van.
Az itthon zajához tartozik még a szekrénynyekergés és a parkettacsikorgás. Minden földrengéskor ezt észleljük először, utána lessük, kileng-e a luszter, és visz a fejünk, vagy elindult a szék alattunk. A régi lakók azzal nyugtatják magukat, hogy már hányszor volt ilyesmi, és ennyiből állt az egész, ezért nem ugrálnak ki ágyukból az ajtónyílásba vagy az asztal alá, hanem csak szétnéznek, minden a helyén. Egy pillantást vetnek a szomszédos épület ablakaira, aha, égnek a villanyok, szóval mindenkit fölébresztett a rengés, mert ugye, az volt, aztán öntenek maguknak egy pohár vizet, és a reggeli rémhírekig egyfolytában alszanak.
Fura módon, azt mondjuk, csend van, még akkor is, ha a falióra ketyeg, a hűtőszekrény ki-be kapcsolva zümmög, a számítógép piciny ventilátora állandó háttérzúgást hallat észrevétlenül, ha a lift közlekedik, ha a falban a vízcsövek a megszokott huhogó sípolással jelzik, valaki a fürdőszobában az éneklő vízcsapot használja. Ezek szerint nem is tudjuk, mi a csend. Talán arról beszélt Bözse néni, hogy az igazi csend a végeláthatatlan szántóföldek közt, a természet ajándékaként, kint található meg. Talán az egyiptomi sivatag estéjében, amikor annyi csillag gyúlt az égen, hogy azt külön attrakcióként mutogatták a bugyuta turistáknak. Vagy nem helyhez kötött. Mert bennünk, az elcsendesedett elme mögött van.
A jeges, hóborította ágakról hiányoznak a madarak, a csivitelők, a károgók és a néma szárnycsattogtatók. Nemrég még vadlibák búcsúztak, gágogásuk dél felé távolodott; azt mondják, akkor hosszú és hideg lesz a tél. A kutyáknak nincs is miért ugatniuk,mert nem nagyon jár senki semerre, mit is jelezzenek. Akiket az utcán pórázon sétáltatnak, már megnevelt jószágok, szófogadóan visszafogva minden kutyaságukat, hogy az ember kénye-kedvét kiszolgálják. Egy szabadon rohangáló, juhászkodó pulikutya számukra egy filmbeli Rambóval is fölér!
Ritkán és csak nagyon rövid időre tárjuk ki az ablakot ilyenkor. A konyhaablak egészen novemberig résnyire van nyitva – itt jön be az alsó szomszéd konyhájából a sült hal olajszaga, itt szűrődik be a zsivaj és a lárma a kosárlabdapályáról, és a szomszédos épület első emeleti teraszáról a káromkodások. A máshonnaniak nem jutnak el, mert épp a konyhaablak alatt kavarodik és tekeredik egy kisebb légoszlop, amely enyhe tornádóként magába szippant mindent, és azt fölküldi egészen a legfölsőbb emeletig. Így télen, ez az ablak alatt a hó fölfelé esik, és vele a kéretlen hangok is följutnak. Epidaurosz jut eszembe, a sok száz férőhelyes csodaszínház a szabadban, ahol a gyufasercenés is mindenhol egyformán hallatszik.
Dél van. A harangok, mint az elektrosokkokkal élesztő fibrillátorok, belehasítanak a csendbe borult táj szívébe, megrángatják és egyenletes dobogásra késztetik. A konyhaablakon is fölmászik a rezgés, majd erőteljes zsongássá duzzad. Megköveteli magának a teret, mintha tágabb lenne és világosabb is bent, nagyokat kell lélegeznünk.
A tér betelik harangszóval. Mi is fogadjuk, járja át mindenünket, váljék megújulásunkra.
Ba-a-a-m-m-m.
És újra csend.
