Feledjük elődeinket. Sajnos. Bár az idő múlásával valamennyien a feledés homályába veszünk, talán mégsem kellene ennyire közömbösnek lennünk azok iránt, akik értékeket hagytak maguk mögött. Ezért nem is mondhattam nemet, amikor tavaly a kanizsai Dobó Tihamér Képtár avatóján Bicskei Zoltán felkért, az idei magyar kultúra napja alkalmából egy kiállításnyi időre kölcsönözzem nekik a magángyűjteményemben levő Hangya András-levélképeket. Vonakodtam, mondván, majd esetleg jövőre, születésének századik évfordulójára. De jobb lesz a kilencvenkilencedikre, erősködött, merthogy, ami Kanizsán történik, az mindinkább rendhagyó valami. És ebben van valami. Nagy József mozgásszínháza, a dzsesszfesztiválok, Koncz István és Dobó groteszknek is mondható szobra, filmstúdiójuk… Látom, érzem, felemelő is. Hát akkor legyen.
S amíg szedem le a nappalink falát borító képeket, vakablakok keletkeznek. Egészen enyhe kontúrokban ugyan, de kirajzolódnak a négyszögek, amelyekben eddig a vonó nélküli bús hegedűs, a magányos cirkuszi sátor előtt álló gebe, a napóleoni sisakban vágtató lovas, a vásári sátrak kavalkádjában elvegyülő emberek, virágárusok, bánatos önarcképek – többnyire bohócnak, harlekinnek öltözve –, aztán hol egy zágrábi vagy éppenséggel londoni utcakép. (Ott Londonban van eltemetve, azóta sem látta közülünk senki sem a sírját.)
S az életút, talán művészetének meghatározó elemei is fölelevenednek. A megnyitón mondom is: Moravicán született, majd mosónő édesanyjával gyerekként került Szabadkára még a tízes évek végén, hogy kifutóként, kereskedőinasként ingyenkonyhán élve tengődjön, mire fölfedezik rajzolói tehetségét – pedig miket rajzolt, festett autodidaktaként… utcai perecárusokat, rikkancsokat, rongyos albán favágókat, harmadosztályú várótermeket, padon alvó hajléktalanokat –, s Magyari Domokosék, a szabadkai Napló szerkesztőségében fölfedezve tehetségét, elintézték, hogy a Rotary Club ösztöndíjával a Bolyai Farkas Diákegyesület tagja legyen, és Petra Dobrović belgrádi rajziskolájába kerüljön. Kitűnő iskola volt ez akkor, de a második világháború véget vetett tanulmányainak. Az akkor már a Kalangya-szerkesztő Herceg János is figyelt rá, sőt, hogy a gyenge idegzetű festő ne kerüljön a harctérre, Pestre menekítette, s násznagyi minőségben „biztonságos” állást szerzett neki, hullamosó lett a János Kórházban.
De Hangya Andrásunk már származásánál fogva is baloldali (részt vett az akkori Híd-mozgalomban, 1938-ban együttesen állít ki Erdey Sándorral, Boschán Gyöggyel, Almási Gáborral, Ács Józseffel, B. Szabó Györggyel…), s így mi sem természetesebb, a háború végeztével hazakerülve „pozícióba” szeretnék hozni. Előbb rajziskolát bíznak rá, amit örömmel vezet, többek között Petrik Pál, Winkler Imre és Sáfrány Imre is a tanítványai. De megtudván, hogy Kelebia párttitkárává szeretnék megtenni, feleségével megszöknek. Titokban Zágrábban telepednek le, s azonnal beiratkozik a képzőművészeti akadémiára, ahol Andro-Vid Mihičić azonnal felfigyel tehetségére (tanulmányutakra küldi), s olyan festő lesz belőle, aki a hatvanas évek elején Lubardával, Aralicával, Čelebonovićtyal, Konjovićtyal, Mića Popovićtyal, Nedeljko Gvozdenovićtyal… a hazai országos tárlatokon túl képviseli a modern jugoszláv festészetet Lyonban, Bernben, Londonban… Az angol fővárosban már 1962-ben egyéni tárlatát is megrendezik, és a kritika egybehangzóan dicséri mind „kisvárosi” hangulatait, mind a „széles ecsetvonásokkal” ábrázolt velencei vagy párizsi képeit.
S ezután következik be a „nagy törés”. Hangya András nem kíván „modern” festő lenni. Megmarad, ahogyan később nyilatkozta, a Goya–Cézanne-vonalon. Mindezért kirekesztik, maradinak, konzervatívnak minősítik. S ő teljes magányba vonul, Gál László segítségével a Magyar Szó és a Forum Könyvkiadó illusztrátora, a Grimasz szatirikus rovat munkatársa lesz.
S akkor ismét legyek személyes… Amikor 1976-ban a Bányai János szerkesztette Híd szerkesztősége eldöntötte, hogy képzőművészeti rovatában feldolgozza a legjelentősebb festőink életművét is, a zágrábi magányában élő Hangya András „bizonytalan” megkeresése az én szerkesztői feladatom egyike lett. S nem volt sikertelen. Régi Híd-olvasóként már látta a Pechán Józsefről, Oláh Sándorról, Balázs G. Árpádról és tanítványáról, Petrik Pálról készült összeállítást, és – bizonyos feltételek mellett – hajlandó volt megszólalni, sőt rajzokat, festményreprodukciókat is küldeni. Régieket is újabbakat egyaránt.
Levél levelet követett, s nem kis meglepetésemre zömmel ezekkel a levélképekkel illusztrálva. A majd másfél évtizednyi levelezés közben (és több személyes meghívást követően) mintegy ötven kép gyűlt össze. Időközben érdemeinek megfelelően megjelent a róla szóló Híd-összeállítás, magkapta a Forum Képzőművészeti Díjat, a kiadóban Tolnai Ottóval megjelentettük képzőművészeti monográfiáját… Ekkor már vendégül is láthattuk Szabadkán és Újvidéken egyaránt, szívesen jött Lévay Endre régi barátjához, Pap József költőhöz, kinek verseit becsülte, Nagy Ferenchez, akiben a szenvedélyes műgyűjtőt tisztelte…
Mi pedig 1988-ban bekövetkezett halála óta is szeretettel ápoljuk emlékét, nem egy alkotását felhasználva könyveink borítójának illusztrációjához.
Ezekből a Zágrábból és Londonból (ahol évente egy-egy hónapot töltött ott élő feleségénél) érkezett levélképekből állt össze ez a kanizsai kamarakiállítás. Maroknyi töredéke ez annak, amit barátainak, ismerőseinek évtizeden át küldött, s amellyel szinte műfajt is teremtett.
A kiállítás január 21-től tekinthető meg a kanizsai Dobó Tihamér Képtárban
