A megrendelt ételek pillanatokon belül ott gőzölögtek előttem az ebédlőasztalon, a jó boszorkány pedig elégedett mosollyal az arcán nyugtázta megdöbbent tekintetem. Nem tudom, miért, talán a végre múló rosszullét vagy a teletömött has, a jól működő emésztés vagy csak a jóllakottság álmosító érzése tehette, de ekkor már úgy éreztem, hogy közelebb kerültünk, a bizalmunkba fogadtuk egymást. Talán ezért bátorkodtam köntörfalazás nélkül rákérdezni arra, amit már régtől fogva gyanítottam, de kimondani még akkor sem mertem, amikor már teljesen nyilvánvalónak tűnt:
– Ugye, most én tényleg Óz birodalmába keveredtem?
Olyan őszinte, mély kacagás, hahotázás tört fel belőle kérdésem hallatán, ahogyan csak nő tudja kinevetni az esetlen udvarlót. Amikor végre kicsit csillapodott, már levegőt is sikerült vennie, és meg tudott szólalni, így válaszolt:
– Ha úgy vesszük, ez valóban ugyanaz a birodalom, tehát akár Ózé is lehetne, mint ahogy valamikor tényleg az volt. De sok évvel ezelőtt járt itt egy kislány, bizonyos Dorothy Gale, aki megszabadította földünket a gonosz nyugati boszorkánytól. Igen ám, de amikor ő hazatért, Óz, a nagy varázsló is vele tartott, a mi időszámításunk szerint ezerkilencszáznyolcvanat írtunk, amikor május 4-én hátrahagyta birodalmát. Nagy volt itt a viaskodás, a torzsalkodás az utódlásért, de méltó követőt nem sikerült találnunk a nyomába. Nem mondom, volt persze néhány egészen jónak mondható évtizedünk, viszonylagos nyugalomban, békében és jólétben éltünk, de aztán feltűnt a gonosz déli boszorkány… És ha ma kérdezel, akkor azt kell mondanom, hogy ez már rég nem Óz birodalma, semmiben sem emlékeztet arra régi, álomszerű országra, amelyiknek külföldről a csodájára jártak, amelyiknek nemzetközi tekintélye volt, és amelyikben öröm volt élni. Ez ma már Zlobisszimus birodalma, Rex Zlobiorum, ahogyan ő nevezi magát… Az uralkodó, a trónbitorló, aki Mirjana, a gonosz déli boszorkány támogatásával később hatalomra jutott. Most, amikor a házadat ráejtetted erre a monstruózus némberre, mindannyian azt hittük, hogy Dorothy tért vissza hozzánk… Ezért is volt nagy a csalódás odakünn, amikor megláttuk, hogy nem egy szeretni való, jópofa kislány lépett ki az ajtón, hanem egy ilyen szőrös, borotválatlan, zsíros hajú, másnapos fickó… Mennyit ittál tegnap este?
– Jaj, ne is kérdezd, nagyon sokat…
Kicsit még tébláboltam bent a lakásban, kevertem magamnak egy neszkávét, rágyújtottam egy cigire, beosontam apám szobájába, és bekapcsoltam a tévét, de Magony Szilvia épp mindenféle programokat ajánlott a korán kelő tévénézőknek, nekem meg volt épp elég bajom ahhoz, hogy mindez most ne érdekeljen… Gyorsan kikapcsoltam hát. Jó kis szituáció ez, amelyikben itt találtam most magam, de – mit kezdjek vele? Mit kezdjek magammal egy ilyen szituációban? El is mosogattam…
– Mit várnátok most attól a szeretni való, jópofa kislánytól? Miért örülnétek annyira, ha tényleg ő jött volna el?
Az északi jó boszorkány újra felhangzó, már ismerős, igencsak sértő nevetése egyáltalán nem esett jól kicsiny kis lelkemnek:
– Nem képzeled tán, hogy Dorothy helyébe léphetsz? – kérdezte viháncolva.
– Nem, dehogy is! De ha már itt vagyok... Gondoltam, valamiben legalább a hasznomat vehetnétek…
Úgy látszik, nagyon komolyan fogalmazhattam, vagy őszintén hatott, amit mondtam, mert a boszorkány nevetése is alábbhagyott. Elhallgatott, és rám emelte a tekintetét.
– Selby ezredes épp sereget szervez Zlobisszimus tigrisei ellen. Döntő lehet ez a küzdelem… Igazán csatlakoznál hozzánk?
– Hozzátok?! Tehát te is benne vagy?
Nem válaszolt. Csak bólintott. Majd egészen másról kezdett beszélni:
– A vörös varázstopánka mostantól a tiéd, amint megmozdítja valaki Mirjana, a gonosz déli boszorkány holttestét, átkerül a lábadra… Attól a pillanattól kezdve különös képességek birtokába kerülsz, amelyek Selby ezredes segítségére lehetnek a döntő küzdelemben. De soha ne feledd, egy pillanatra se, elég csak háromszor összeütnöd a sarkadat, és csukott szemmel kimondanod a hely nevét, ahová el szeretnél jutni. Mire kinyitod a szemed, máris ott leszel. Sok mindenben megkönnyíti az életed egy kis varázserő…
Vágás.
Furcsa lehettem egy kicsit, ahogy az ajtón kilépve ott éktelenkedett a lábamon a beste Mirjana fluoreszcens vörös topánkája. Ha én ezt otthon egyszer elmesélem, örök életemre buzinak néznek. És ahogy körülnéztem az összegyűlt társaságon, máris éreztem, hogy valamibe beleléptem. Valami nedves, enyhén meleg érzés öntötte el azon frissiben feltopánkázott lábamat. Hirtelen magam elé néztem…
Szittyaszar.
– Nem bánom, talán akár még hasznos is lehet, ha tisztázzuk a viszonyulásomat mindezekhez a régi dolgokhoz, régi eseményekhez, régi olvasmányokhoz – üvöltötte Selby B. J. ezredes. – Rendben van, szereljétek csak fel a cuccot – fordult a stábhoz. – Mindent, kamerákat, reflektorokat, legyen ebből most akkor egy dokumentumfilm.
Tényleg, hogyan is készülhettek volna dokumentumfilmek a némafilm korszakában? Mert jó, az még rendben van, hogy fekete-fehérben. De képzelj csak el egy dokumentum-némafilmet, vagy néma dokumentumfilmet…
– A szittyák addig várhatnak az udvaron – tette hozzá Selby –, csak le ne legeljék a lovaik a termést…
A stáb gyorsan, szótlanul, fegyelmezetten dolgozott.
– Nem bánom, jó napotok van, ma mindenre rá tudtok venni…
Ahogy kicsit letakarítgattam lábbelimet, és újra felnéztem, már láttam a nagy sürgés-forgást, készülődést. A szittyák kicsit hátrébb húzódtak a lovaikkal, ebben a jelenetben még nem volt rájuk szükség, a háttérben várakoztak arra, hogy a rendező vagy az asszisztense beintse őket. A tarka ruhákba öltözött kis emberkék a sárga út mentén nyíló művirágok mögött gyülekeztek. Selby ezredes pedig igyekezett a kezében tartani az irányítást, mindenről ő rendelkezett, és mindent ő irányított. És tajtékzott:
– Nem bánom, eddig csak én kérdeztem, most kérdezzetek ti…
