Ha valami csoda folytán a városi közéletet, de ha lehet, ennél sokkal fontosabb dolgot, a közgondolkodást akár egy napra vagy több hétre az üres szólamok, pártdurrogások helyett a tenni akarás és az okos tervezés szelleme töltené be tartalommal, hát akkor szegény Hunyadi Jánosunk sem forogna gyulafehérvári szarkofágjában. Az a benyomásunk támadhat ugyanis, hogy annak ellenére, hogy a magyar, a szerb, a román sajátjának, a magáénak vallja időnként, a nándorfehérvári diadal büszke emlegetése vagy a déli harang szava csak a mi fülünkön keresztül hatol a szívünkig. Ahhoz pedig, hogy mélyen gyökerezzen történelmi tudatunk, és ennek térbeli kiterjedése addig terjedjen, ameddig, a legnagyobb érdem oktatásunkat illeti.
Számos hivatalos politikai kurzus tekintett a Kárpát-medencére úgy, mint az elképzelhető világok legjobbikára, már-már a mennyország és az állam közé tett egyenlőségjel is sejlett, hogy nagyon sokan, de legfőképpen mi, magyarok higgyük el a magunk által felvetített álomvilág örökkévalóságát. Az, hogy mennyire és milyen formában tartós az álom, a világháborút megpecsételő és azt követő újabb világégést borítékoló békék is híven mutatták. Nem kell messzire mennünk nyilvánvaló párhuzamok keresésében, hiszen a múlt század kilencvenes éveiben széteső balkáni középhatalom lakosai is ugyanezt a csalódottságot és kifosztottságot érezték afelett történő kesergésükben, hogy lám, valaki a legeszményibb államot zúzta darabjaira. Persze igazságtalanul. Ez utóbbi állam elméleti alapjait a 19. században tudósok fektették le, míg az ezeréves gyökerei a történelembe kapaszkodtak. Ezen gyökerek egyik igen szívós és vastag ágát nem más, mint Hunyadi János törökellenes harca és küzdelme jelentette és jelenti a mai napig.
Hinni szeretnék abban, hogy bármelyik felsős osztályba járó iskolást megkérdezhetnénk Hunyadi Jánosról, és az kapásból rávágná, hogy a nándorfehérvári diadal vezéralakja volt 1456-ban, talán még azt is tudná, hogy a déli harangszóhoz is köze lehet valamilyen módon. Ha ennyit tudna az átlagos kisdiák, boldogok lehetnénk, hisz legalább ennyi a fejében maradt. Gyermekeim tankönyveit lapozgatva bukkantam rá arra a felettébb érdekes, keretes – tehát megtanulásra és megjegyzésre érdemes – adatra, miszerint Hunyadi János visszafoglalta (sic!) a nándorfehérvári várat. Ezek szerint mégsem lehetünk annyira büszkék oktatásunkra, főképpen nem az elmúlt kilencven év két szakaszban megvalósuló kisebbségi oktatására. Arról már igazán felesleges e helyütt vitázni, hogy mi minden marad ki egy tantervből, de talán azt a keveset, ami még benne maradt, jó lenne átnézni. Rövid soraimmal nem a tankönyvkiadót szeretném leckéztetni, csak arra a sajnálatos tényre hívom fel a nyájas olvasó figyelmét, hogy az erkölcsi romlás, az erózió, na jó, leírom, a butulás okait ne másutt keressük, hanem elsősorban magunkban és környezetünkben.
Ugyancsak kamaszodó gyerekeim mesélik, hogy magyar osztályba járó osztálytársaik küldik őket szép keresetlen szavakkal a határ túlsó oldalára csak azért, mert nem éneklik velük együtt a divatos balkáni melódiákat. Ismerős valahonnan? Eddig a falakon olvashatták? Ezt csak elvakult focidrukkerek tudják produkálni? Dehogy. A gyerekek fogékonyak és tanulékonyak, de talán még nem késő eldönteni, hogy mivel töltik meg okos kis fejüket. Tükrök ők, akik előttünk állnak, és bennük látjuk viszont jövőbe vetett, sugárzó tekintetünket. Akkor, amikor az arra hivatottak újból a minden világok legjobbikának építésének hibájába esnek, és amikor a maguk által ásott verembe lökik a nagyérdeműt, ahelyett, hogy ritka illuminált pillanatokban ne saját magukat, hanem a közérdeket szolgálnák, akkor talán valakinek szólnia kellene, hogy ezúttal nincs ismétlés, nincs javítási lehetőség, repetázás.
Ott tartottam, hogy a közgondolkodás vagy a köz gondolkodása igen érdekes állapotban leledzik. Hogy mennyire aggasztó a helyzet, csak nagyon kevesen sejtik, hiszen akik a magyar nyelvet már csak beszélik, de tartalommal nem bír a számukra, nos, félő, hogy azok nem is érzékelik a bajt, és azok, akiknek viszont látniuk kellene, azok inkább a carpe diem elvét választották – valószínűleg nem is ismerve a fogalom valódi tartalmát. Ha egy rövid időre tehát nem önfényezés, hanem előrelátás venne erőt az arra hivatottakon, akkor talán nem forogna egyszerre Hunyadi János, Janko Sibinjanin és Iancu de Huned a végső nyughelyül szolgáló szarkofágban. Az emlékezet egy helyütt a kereszténység védőbástyáját, a haza megmentőjét, másutt hősénekek deli vitézét, megint másutt a nagy román király atyját tiszteli bennük. E sorokat azért fontos rögzíteni, mert abban minden mögöttes szándék ellenére megegyeznek e jeles nemzetek fiai, hogy a törökverő korának legkiemelkedőbb személyisége volt. Ezért is tartozik mindig az éppen megkérdezett nemzethez.
Más kérdés – amit majd egy másik alkalommal lenne érdemes kifejteni –, hogy nemzetté válásunk Kárpát-medencei vagy Balkán-félszigeti sajátosságai között miért éppen a valami vagy valaki ellen történő fellépés a legmarkánsabb. Bár a mi Jánosunk egész életében valami ellen és valami érdekében küzdött, talán ideje lenne, hogy újból észrevegyük azt a pozitív összképet, amit személye köré a kor és az utána következő évszázadok kerítettek. És talán újból érdemes lenne elgondolkodni, majd cselekedni annak érdekében, hogy magyarok, szerbek, románok közös hőse méltó emlékművet kapjon régi birtokán, Szabadkán, a nándorfehérvári diadal ötszázötvenötödik évében, Magyarország EU-s elnökségének idején, Szerbia csatlakozási folyamatának derekán, legalább két nép felelős és józan gondolkodásának tanúbizonyságaként.
