A szabadkai Arany Bárány előtt álltam. Mielőtt bementem volna, rágyújtottam. Törzsvendég voltam már több mint tizenöt éve. A pincérnő őzszemeit próbáltam megmosolyogtatni.
Tizenöt év alatt számtalanszor próbáltam. Szemeit csak egyszer láttam mosolyogni. Egy feltűnően hangos társaság mellett foglaltam helyet. Gondoltam, így jobban bírok hallgatózni. A mellékhelységbe indultam, a szemem sarkából a mellettem ülő hölgyemények legrondább egyedét méregettem. A legrondább a legszebb. Állapítottam meg bölcsen. A pincérnő eközben kihozta az italomat.
Különösnek tartom, hogy azóta már (elfojtott) negyven év eltelt, és csak most jut eszembe. Egyébként az italomat lassan iszogattam, és a hölgyeket hallgattam. A legrondább a legszebb. Állapítottam meg újra.
A fiáért aggódó édesanyám hangja kísértett, akit hűtlen férje karikás ostorral hagyott helyben nap mint nap, amíg el nem távozott a családi házból. (Édesanyámmal úgy hallottuk, hogy Pozsonyban raboskodott egy ideig.)
A legrondább hölgy szédelegve felkelt az asztaltól, és átült hozzám. Rögtön valami hülye bókkal nyitottam, hogy miért, még ma sem tudom. A cigit, amivel megkínáltam, elfogadta, habár elmondása szerint nem dohányzott még soha. Az italt elutasította, annak ellenére, hogy nagyivó hírében állt, ahogy a későbbiekben hallottam.
– Te sűrűn jársz ide?
– Nem.
– Szép a szemed – mondta kacérkodva.
– A tiéd nem – mondtam beképzelten.
Kezét a térdemre csúsztatta. Miközben simogatott, töredezett körmei meg-megakadtak a nadrágomban, és ekkor idétlenül felnevetett. Azt az undorító kacagást sohasem fogom elfelejteni. Ekkor láttam meg a világ legundorítóbb testén a legcsodálatosabb orrot.
– Megérinthetem az orrodat?
– Nem.
– Gyönyörű az orrod… – motyogtam megszeppenve.
– A tiéd nevetséges… – hörögte gúnyosan.
Féltem, hogy elsírom magam. Pogány düh tombolt bennem. Hogyan mer egy ilyen test (nem is test, inkább húsdarab) gúnyolódni. A következő emlékkép, amire emlékszem, hogy bőr- és porcfoszlányokat öklendezek a mosdóba.
Visszafekszem az ágyba, és arra összpontosítok, hogy minél szebbet álmodjak. Amikor felkelek, elégetem édesapám régi, báránygyapjúból készült párnáját.
Már csak a végét várom. Talán élni akarok…
