Hálás feladat olyan művet színpadra vinni, amelynek sikere előre borítékolható. Nem nyúlt tehát nagyon mellé a szabadkai Népszínház, amikor elővette a Hyppolit, a lakájt. Sőt, mindehhez még egy magyarországi rendezőt is talált. Finnyáskodhatnánk, hogy nekünk egy ilyen agyonhasznált kabarénál azért több járna (és igazunk lenne), de magasra emelt orrunkkal is érezzük, helye van az előadásnak a szabadkai színpadon.
Zágon István, Nóti Károly és Eisemann Mihály művét leginkább már csak a nosztalgia tartja életben, az viszont olyan erős, hogy az idősebb generáció mellett a fiatalok is kíváncsian mennek be a színházba. A lakáj története, aki átrendezi, szerteszabja és megváltoztatja az újgazdag (hogy úgy mondjam, úrhatnám polgári) házat, 1931 óta készteti nevetésre a moziba és színházba járó közönséget. Igen, olyan régóta. Egy-egy újabb bőrt azonban mindig le lehet húzni róla, hadd nevessen és mulasson a közönség.
A grófi háztól beszerzett lakájt Kovács Frigyes alakítja. Játéka azonban nem egységes: hol bámulatra méltó profizmusának, hol ijesztő életunalmának lehetünk tanúi. És ezek nem Hyppolit karakterjegyei. Hyppolit valóban ijesztő, de nem az unalomtól, hanem határozott fellépésétől és dörmögő hangjától. A csak őelőtte kinyíló ajtók mindent elárulnak. Neki soha nem kell kilincselnie. Schneider Mátyásnak bezzeg mindenért meg kellett küzdenie. Ahogy Csernik Árpád is szenvedett a szerep miatt. Betegsége még el sem múlt, máris énekelnie kellett. Szerencsére a dalok közben soha és beszédnél is csak időnként rekedt be. És végre rátalált az a szerep, amelyben harsányságával nem sérti a közönség fülét. Egy Schneider Mátyástól éppen ilyen stílust várunk el. Egy színésztől pedig legalább olyan frappáns rögtönzéseket, amilyenekre Csernik kényszerült a leváló cipőtalp vagy a feldöntött poharak miatt. A Schneidernét alakító Pesitz Mónika helyzete bonyolódott azzal egyet, hogy férjét az a férfi játszotta, aki a valóságban is a férje. Vélhetőleg azért otthonra nem akart villogó Vezúv-kitörést ábrázoló képet venni. Itt és most viszont ki kell emelnem Schneiderné ruháit. Az átlagos, sokszor semmitmondó kosztümök közül kizárólag az övéi említésre méltók. A pávatollas és mókusos cipők, valamint az ízléstelenség határát súroló estélyik az előadás egyik legnagyobb komikumát adják. Látszik rajtuk, hogy Schneiderné a felsőbb osztályoknak szóló magazinokból leste el a stílust. Felvilágosult és céltudatos Vágó Kriszta Terkája, bár a bájos eleganciát nélkülözi az alakítás. Elkényeztetett lány ő, aki megszokta, hogy megkapja, amit akar, ha pedig nem, nagyon durcás lesz. Úgyhogy az álsofőr lelépése után nem is látjuk sokat, a szobájában pukkad. Leghitelesebben viszont éppen az álruhás grófot alakító Ralbovszki Csaba játszik. Rajta látszik, hogy pontosan tudja, milyennek kell egy bonvivánnak lennie. Udvarol, kezet csókol (mást is), hódol, hódít, táncol, énekel. Természetes, hogy leveszi a lábáról a kisasszonyt. Kalmár Zsuzsa Mimije először azzal döbbent le , hogy szőke, aztán pedig azzal, hogy túl jól énekel. A Mimi-kategóriájú bárénekesnőknek nem ilyen szép a hangjuk. És táncot is mesterien tanít. Kálló Béla játékáról nehéz megállapítani, hogy annyira utálja-e ezt a szerepet, hogy nem is akarja jól játszani, vagy már eleve egy ilyen nyeglén semmitmondó karakter volt a rendezői koncepció. Sziráczky Katalin és Szilágyi Nándor vidám cselédpáros, akik végig csintalankodnak egymással, és táncra is perdülnek, amikor emlékeket kell feleleveníteni. Mess Attilá nak most csak egy igen rövid szerepke jutott, így nem tudja megmutatni, valójában mire képes.
Az előadásban (talán azért, mert Megyeri Zoltán rendezőt nem kötik a helyi hagyományok) van néhány nálunk nem megszokott elem is. Ilyen a két felvonás közötti szünetet megelőző helyszínváltós táncóra, a soktagú zenekar, vagy az, hogy jelenetenként a szereplők tablóba merevednek, és egy csak rájuk fókuszáló fénykörbe belemondják a rájuk éppen akkor legjellemzőbb mondatot. Engem személy szerint ez idegesített, de korántsem volt annyira zavaró, mint a recsegő, majd némaságba fulladó mikroportok. Mert egy cipőről bármikor leválhat a talpa, vagy véletlenül fel lehet dönteni a poharakat, de egy színházban a hangosítás legyen jól szervezett (főleg, hogy másik zenés-énekes előadásnál is volt már ilyen recsegés).
Az est egyetlen hibátlan motívuma a zene. A részben színészekből álló zenekar végig brillírozik, együtt él a színészekkel és a közönséggel is. Ifj. Kucsera Géza, Kucsera Csaba, Lakatos Mátyás, Katkó Ferenc, Kovács Nemes Andor és Szőke Attila bármely lokálba elmehetne muzsikálni. A stand-up-ot viszont nem kellene erőltetni.
A sok technikai baki ellenére az előadás mégsem a műszaki dolgokon csúszik el. A nyelvi sziporkák és a jól ismert dallamok mellett is unalmas marad a szabadkai Hyppolit. Az első fél órában a közönségnek csak egy-egy fáradt mosolyra futja, aztán (talán a színészek is feloldódnak addigra, és sikerül közvetíteniük is valamit) röpködnek a poénok, elindul a hahotázás, és a nótákat kísérő kötelező taps. A három és fél óra viszont így is túl sok. Ezt pedig egy szórakoztatónak szánt előadás nem engedheti meg magának. Még akkor sem, ha a végén ott a kiszámíthatóan várt vastaps.
