Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Mikszáth Kálmán vagy Karinthy Frigyes műveit olvasva egy régi fajta iskola képe bontakozik ki előttünk. Az én gyermekkorom iskolája is létezett egyszer, amely szerencsére már nem hasonlít hozzá, de ahhoz sem, ami most van, és ami nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Régen vágytak a gyerekek az iskolába, kitüntetés és büszkeség volt oda járni. Mit meg nem tettek volna azok a családok, akiknek gyermeke tehetséges volt, hogy iskolába járassák, de nem volt módjuk a taníttatásra! Ma, amikor mindenkinek lehetősége, esélye van erre, a gyerekek java része nem szeret iskolába járni, nem szeret tanulni, s ezt nap mint nap ki is nyilvánítják.
Ha most elkezdeném az okokat boncolgatni, akkor nem lenne se vége, se hossza. Arra azonban kitérnék, hogy a szakemberek milyen iskolát álmodnak meg. Ennek lényege, hogy sokat játsszanak a diákokkal a pedagógusok; gondosan megtervezett, ösztönző és csapatjátékokat, fejlesztő célzattal. Itt azért megsúgom azok véleményét, akik sűrűn vagy folyamatosan beiktatják a játékot a tanításba: sajnos az az ára, hogy igencsak lemaradnak a tananyaggal. De a gyerekeknek több kedvük van tanulni (főleg, ha az évet így kezdik), és azért mindig utolérik magukat.
A tanügyben is van kötelező továbbképzés, amelynek lényege nemcsak az, hogy a tanár megszerezze a kötelező licencet, hanem hogy lépést tudjon tartani a pedagógiával, hogy megismerje és alkalmazni tudja a modern, új, érdekes módszereket. Ez manapság fontosabb, mint valaha, hiszen a gyerekek egészen mások, mint a régebbi generációk voltak.
Megváltozott a világ, az életvitel, a család, más értékrendek léptek életbe, közben volt egy balkáni háború, ami beleszólt az életünkbe, és még sorolhatnám, mi minden nem ugyanaz már. Az oktatási reform sem azt hozta, amit ígértek, például hogy tehermentesítik a gyerekeket. Ehelyett megtömték őket órákkal, hetente többször is van hetedik órájuk, még az ötödikeseknek is, s akkor még nem volt szó az osztályfőnöki óráról meg a pótórákról vagy az emelt szintű oktatásról. A tankönyveket későn kapják meg, a nyolcadikosoknak még most sincs meg mindegyik!
Csoda-e, ha néha türelmetlenek, vagy nem figyelnek az órán? Talán valami szebbre, érdekesebbre vágynak? Hogy a tanulás jó érzéssel töltse el őket, hogy ha elfáradtak, önfeledten játszhassanak pár percet. Hogy úgy érezzék magukat az iskolában, mint az említett írók hősei. Lopjunk be egy kis kalandot az iskola falai közé, hogy álmodhassanak egy kicsit! Hiszen még gyerekek!
Ez utóbbi gondolatot képviseli a magyarországi Kalandok és Álmok Szakmai Műhely, amely minden év nyarán megszervezi a Kalandok és Álmok-nagytábort a határon túli magyar pedagógusoknak. Bevallom, kétségeim voltak, nem tudtam biztosan, hogy jó lesz-e ez nekem. De így utólag már másként látom: természetesen nagyon jó volt, s nem bántam meg.
Az ötletgazdák alapgondolata a játék körül forog. A gyerekek ugyanis komolyan veszik, hisz a játékon keresztül tanulják meg, mi is a valódi élet. (Gondoljunk csak Sánta Ferenc Kicsik és nagyok című novellájára, ahol két gyerek játékán keresztül beleláthatunk két család életébe…)
Már nem a frontális tanítási módszert kell előnyben részesíteni, amikor a tanár előad, a diák pedig (nem) figyel. Persze enélkül nem képzelhető el a tanítás, erre is nagy szükség van, de a mi századunk mást is tartogat nekik. Az egyik elv, amit alkalmazhatunk, hogy a heterogén osztályokban ugyanúgy megmozgassuk azokat is, akik nagy lépésekkel haladnak előre, meg azokat is, akik egymagukban gyengék, de csoportban, társaikkal együttműködve többre lennének képesek. A játékos foglalkozások arra is jók, hogy korrigálják a tanulók gyengéit, fejlesszék a jó képességeiket. Hogy megértsék, hogy nem magányos játékosok, hanem részesei egy csapatnak, amellyel egyként haladhatnak valamilyen cél felé.
A frontális tanítás megköveteli a gyerekektől, hogy nyugodtan, csendben üljenek a padban, s tudjuk, hogy ez nem mindig megy. Egyébként is mozgáshiányban szenvednek, nem divat a sport, egyre kevesebbet játszanak kint az udvarban vagy az utcán, egyre több a „benti gyerek”, amiről tesz is eleget a televízió, a számítógép. Ma a gyerekek java állandó izgalmat, akciót igényel. Ezért sokszor nyugtalanok, energiatúltengésben szenvednek, türelmetlenek, s a feszültséget egymáson és a tanáron vezetik le. Az élménypedagógia együttműködésre késztet, s az állandó kommunikációra épül. Ez a felnőtt világ fontos tartozéka, de a gyerekeknek is meg kell tanulniuk ezeket a dolgokat. Vagyis nekünk kell a fiatal nemzedékeket megtanítani arra, hogy bármilyen közösségben készek legyenek alkalmazkodni.
Ez természetesen nem könnyű a tanárnak, s nem is megy egyik napról a másikra. El kell érnie a gyerekeknél, hogy hallgassanak rá, és ez így is lesz, hiszen ha játszani szeretnének – márpedig szeretnek –, akkor kénytelenek lesznek alkalmazkodni. Ez sokkal több munkát igényel, de ha a gyerekek megszokják az új tanítási módszert, akkor sokkal jobb eredményt lehet elérni, és a befektetett munka előbb-utóbb megtérül. Persze ez akkor a leghatékonyabb, ha a tanári közösségben minél több pedagógus dolgozik ezekkel a modern módszerekkel.
Érdemes időnként a tanárnak is feltöltődni, hiszen a mindennapi rohanás, a megterhelés a mi idegeinket is felőrli, nem szólva arról, hogy a gyerekek naponta próbára tesznek bennünket. Éppen ezért játsszunk velük, ha csak tehetjük, hiszen játszani jó, nagyon jó. Gyereknek, felnőttnek egyaránt, ugyanis a felnőtt is gyerekké válik közben, és mindkettő elfelejtheti, hogy az iskolában van. Csak az izgalom marad, a teljesítés öröme, hogy sikerüljön a feladat. József Attila mondta, hogy fél a játszani nem tudó felnőttektől. Érdemes ezt végiggondolni…
Próbáljuk meg, lopjunk be egy kis életet az iskolába, kerüljön a tanár közelebb a diákokhoz. Nem könnyű, de megéri. Tavaly nyáron egész Vajdaságból csak hárman voltunk a nyíregyházi táborban.
