Vannak Szabadkának olyan részei – igaz, minden városról, városrészről elmondhatnánk ezt –, ahol az emberek szeretnének magukhoz hasonlókat tudni a környezetükben. A hasonlók alatt olyan lakókat, személyeket és családokat feltételezünk, akik a dolgokon ugyanazt vagy legalább hasonlókat értenek, és félszavakból is megértik egymást. Ezt persze akkor lehet megoldani, ha egy új városrész születik, és oda az azonos anyagi helyzetűek telepednek le: nem az amerikai szappanoperából ismert, Peyton városkának elnevezett negyedről szeretnék írni – a szabadkaiak amúgy is csak a Tolvajok Völgyeként emlegetik, tapintatosan utalva a tulajok meggazdagodási módjára –, hanem a hatvanas években bánáti magyarokkal benépesülő, olcsó építési telkeken kinövő városrészek egyikéről. A betelepülők vélhetően a saját komfortérzetük növelése érdekében és a szülőföldre emlékezve ezeket a részeket Kistordának nevezték el maguk között, más részeket pedig Kistóbának. Ezzel is jelezni szerették volna, hogy melyik településhez tartozónak tekintették magukat.
A Kistóba nevű rész központjának a Sárga Rózsa kocsmát tekintették, itt – a korabeli elbeszélések alapján – még a hazai törvények voltak érvényesek, a bálok inkább voltak tóbaiak, mintsem városiak. Ehhez hozzátartozik az is, hogy saját törzsközönsége volt, a messziről jött ember pedig csak ritkán ugrott be egy fröccsre. A Halasi úttól nyugatra fekvő néhány utcának kétségtelenül legnagyobb nevezetessége a kocsma volt, szemben vele a bolt és a fűrésztelep. Az ide vezető utcából származik az asztalosműhely teljes eszköztára, amit Petrik Emese és édesanyja jóvoltából tudtunk a múzeumba juttatni. Amikor először jártam a műhely ajándékozása okán az adományozóknál, a helyiségben az a katonás rend és tisztaság fogadott, ami egy békebeli mester műhelyében fogadhat. Annak az időnek a lenyomatát láthattam, amiben még egy teljesen hétköznapinak ható ablak is kihívás volt a mai áruval szemben.
