Szerencsés pillanatban fogott gigantikus munkába Vajda Gábor irodalomtörténész. A tájékozatlan olvasó csak annyit vett észre, hogy a vajdasági ég alatt egyszer csak két vaskos, tartalmában súlyos könyvvel lépett a nyilvánosság elé. A vaskosság még csak kifejezhető azzal, ha leszögezzük, hogy a kettő együtt majdnem ezer oldalt tesz ki, de ehhez tegyük még hozzá a jelzést, hogy félig kész a harmadik is, a befejező rész, hasonló terjedelemmel, benne a mindhárom kötetre kiterjedő mutatókkal, de hogyan lehet kifejezni tartalmi súlyát? Erre is van eszköz, de még nem alkalmazható. Ki kell ugyanis várni, mit állapít majd meg róla a múló idő.
Szerencsés pillanatban fogott gigantikus munkába Vajda Gábor irodalomtörténész. A tájékozatlan olvasó csak annyit vett észre, hogy a vajdasági ég alatt egyszer csak két vaskos, tartalmában súlyos könyvvel lépett a nyilvánosság elé. A vaskosság még csak kifejezhető azzal, ha leszögezzük, hogy a kettő együtt majdnem ezer oldalt tesz ki, de ehhez tegyük még hozzá a jelzést, hogy félig kész a harmadik is, a befejező rész, hasonló terjedelemmel, benne a mindhárom kötetre kiterjedő mutatókkal, de hogyan lehet kifejezni tartalmi súlyát? Erre is van eszköz, de még nem alkalmazható. Ki kell ugyanis várni, mit állapít majd meg róla a múló idő.
Egyelőre legfeljebb vitatkozhatunk a termékről a szerzővel, de azt sem igen tesszük. Az első kötet tavalyi megjelenését követő, csupán néhány sajtószervre nem vonatkoztatható fanyalgó csend ugyanis arra utal, hogy talán nem is a mai, érett irodalomtörténészi generáció fogja majd elbírálni a Vajda szorgalmán, felkészültségén, önálló véleményén alapuló tanulmányt. Azt, hogy érdemes volt-e neki a karrierjét, és talán az életét is arra feltennie, hogy megformálja és kimondja véleményét a délvidéki magyar irodalomról. És nem is csak az irodalomról, hanem mindarról, ami befolyásolta, hogy a második világháborút követő irodalmunk olyan lett, mint amilyent ma könyvek, folyóiratok, hangfelvételek sokaságával megtapasztalhatunk. Nem vitatható el, hogy másnak is lehet, s van is véleménye róla, de legfeljebb Vajda néhai nagy ellenlábasa, a Bori Imre könyveiben és tanulmányaiban megfogalmazott vélemény és ítélet mérhető az övéhez.
Sajnos Borinak nem adatott meg, hogy a maga meggyőződését olyan szabadon kifejthesse, mint Vajda. Bori ugyanis szerencsétlenebb korban élt. Vajdáról ugyanis nem mondható el, hogy tudásának köszönhetően magas polcra kapaszkodott fel. Legalábbis eddigi életében. Feltehetően jóval magasabbra ívelő az a karrier, amelyet Bori befutott, amíg Bácsföldvárról eljutott addig, hogy három tudományos akadémia is a tagjai közé sorolta, miközben véleményével szuverénül uralta a vajdasági magyar irodalmat. Ő ugyanis olyan korban élt, amikor - éppen Vada bizonyítja be az első kötetében - mindannyiunkat megzsaroltak. Borit is, mint irodalomtörténetünk formálóját. Fiatal korukban mindkettőjüket renitenskedőnek bélyegezték. Egyikük sem sokat hederített rá. Később Vajda szembeszállt a sokak nagy tanítómesterével, meg az őt zsarolókkal is. Kevesen értették, miért mondott le látszólag könnyen az egyetemi tanári pályáról, s arról, hogy - már bizonyított tehetsége ellenére - vállalta azt a pozíciót, ami a végeláthatatlanul hosszúra nyúló titói korszakban kijárt az ellenzékiségüket kinyilvánítóknak. Ennek látható következménye, hogy közel három évtized alatt mindössze nyolc kötetre futotta erejéből. De ez csak a felszín. Most látni, mivel foglalkozott közben: Átrágta magát a nálunk megjelent minden valamire való kiadványon. Nem csupán az irodalmiakat kell ideérteni, hanem folyóiratokat, heti- és napilapokat, s az utóbbiak esetében nem csupán a művelődési rovatokat, hanem riportokat és jegyzeteket is. Mindent, amiről úgy vélte, segít neki a véleményformálásban. Mire eljutott napjainkig, addigra már nem csupán a véleménye formálódott ki, hanem közben összeszedte a bizonyítékokat is annak alátámasztására. Tavaly, az év elején megjelent első kötete után, viszonylag rövid idő múlva, néhány héttel ezelőtt napvilágot látott a második.
Mindkét könyvének már a címében érthetően közli velünk a szerző, hogy nem csupán irodalomtörténetet ír. Az elsőnek a címe Remény a megfélemlítettségben. Bizony, a véres háborút követő nem kevésbé véres, de felszabadulásnak mondott terror alaposan megtépázta a délvidéki magyarok lelkierejét és bátorságát. A másodiké pedig Az autonómia illúziója. Ki nem tudja, mennyire hamis volt az érv, hogy nálunk, az autonómiában rendelkezhetünk akár csak a szellemi életünkkel is. Azzal talán a legkevésbé. Nem kell egyébre gondolni, mint a Vajda által is boncolgatott nyelvművelő egyesületünknek a sorsával, valamint az egyesület alapítóiéval. A valamivel szűkebb szakmai vonatkozást a két kötet azonos alcíme fejezi ki: A délvidéki magyarság eszme és irodalomtörténete.
Az első kötet 1945-től 1972-ig, a második pedig 1972-től 1989-ig, szinte irodalmi kórbonctani eszközökkel szedi ízeire irodalmi életünket. A jelzett időhatáron azonban gyakran túlnyúl a kutatásban, láthatjuk a második kötet egyetlen példáján is. Vajda ugyanis, a Symposion szerkesztőségében, a hetvenes évek elején támasztott politikai botrány hátterét kutatva idézi Tolnai Ottó 2004-ben megjelent sorait is.
Vajda könyvét - Bori hasonló szándékú, átfogó irodalomtörténete mellett - a kevéssé ismert Csuka János könyvéhez hasonlíthatjuk még. Csukáról azonban elmondható, hogy Borinál is sokkal szerencsétlenebb korban élt. A két háború között kisebbségi magyar újságíró volt, tehát eleve elmarasztalásra ítélt. Az 1941-es magyar bevonulás után lapot indít, de nem találják őt elég jobboldalinak, félreállítják tehát. Kénytelen a sokféle embert befogadó budapesti konglomerátumba menekülni. A háború végén azt hiszi, na végre, csakugyan elérkeztünk a szellemi Kánaánban. S rajta veszt. A Délvidéken maradt egykori sorstársai, a titói rezsimben a hangadók szerepét vállalók sokkal alaposabban leszámolnak vele, mint korábban a jobboldali szélsőségesek. Politikailag denunciálják ezúttal is, mondván, hogy kiszolgálta a „megszálló magyar hatalmat.” Ettől fogva élete végéig egyetlen betű sem jelenhetett meg a neve alatt. Tragédiájában összeszedett magában annyi lelkierőt, hogy megírta a délvidéki magyarok két háború közötti történetét. Tudta, hogy műve sokáig nem fog megjelenni, nem kellett tehát öncenzúrával bajlódnia. Ez a mi szerencsénk! Könyve így vált objektív történelmi forrássá.
Vajdának megadatott a kegyelem, hogy saját maga szorgoskodhat kapitális tanulmányának megjelentetésén, s részt vehet bemutatóján, népszerűsítésén. Bár ez utóbbi vállalkozása - mint utaltunk már rá - kevésbé sikeres, mint a könyv megírása és kiadása körül tanúsított makacs kitartása.
A kötetek fogadtatásból egyértelműen kitetszik, hogy avatott ítészeink, legalábbis egyelőre, nem tudnak vele mit kezdeni. Pedig lehetne vele vitatkozni. De az is látható, hogy sem átlépni, sem megkerülni nem fogják tudni.
(Elhangzott a könyv bemutatóján Szabadkán, a Városi Könyvtár olvasótermében, 2008. február 14-én.)
