Hollandiában a mókusok is énekelnek, ha megtalálod a megfelelő cukrászdákat. Ezért jöjjön gyorsan is egy flash, és kezdődjön ez a történet Szabadkán, december 26-án este. Akkor jött el az a pillanat, mikor a nagy csomagot betettük a busz aljába, majd a kicsit (a kispárnával) fel a buszba. A hidegben. Tél. Fejemen átsuhan a gondolat, milyen lehet még északabbra a tél.
Drezda: Csaba állatkertbe akar menni, de lemezboltokat talál
Utunk a keresztényi célpontjáig Drezdán keresztül vezetett. Ismét a taizés oda- és visszautak időzítési anekdotáiba illett ez a vizit, azaz egy nyugati városba reggel nyolc órai érkezés = minden zárva.
Első látásra Drezda egy üvegváros. A II. ilágháború egyik legnagyobb városáldozatának sok ráncfelvarrásra volt szüksége, és az, amit láttunk eme építészeti plasztikai sebészetből, néhol jó ötletnek tűnt, néhol nem. Olyan, mintha egy IKEA-városban lettem volna.
Megvolt a 3,2 eurós presszókávé az egyedüli cukrászdában, ami kilenc előtt kinyitott. Pár óra séta, csodálkozás a megmaradt műemlékeken, az állatkert a városközpont szélén délen, mi pedig ugyanakkora sugárban álltunk a középponttól északra. Drezda volt az az első város, ahol nem mentünk állatkertbe, de még botanikus kertbe se.
A téli városlátogatások gyönyöre az, hogy a rövid sétákat hosszabb melegítő betérések tarkítják. Drezdán lehet válogatni a szimpatikus helyek közül, csak az egyedüli bökkenő az, hogy minden jobbnak tűnő lokál a nap derekán nyit. De mindegyik zsák megtalálja foltját. Hogy lábunk kicsit, kicsit kiengedjen, betérünk ide-oda. Csorgattam a nyálam padlófűtéses lemezboltokban a zseniálisabbnál zseniálisabb lemezekre, s megfogadtam, hogy egyszer befektetek egy új tűre a lejátszóba. Köszönöm, Nyugat, van még a józan ízlésnek jövője – csak drága.
Múlt, múlt a nap, s kövér pelyhekben kezdett havazni. Az ismeretlen városok sűrűn gyorsan be tudnak kebelezni… Este, a busz felé menet, Drezda megköszönte látogatásunkat, és szerencsés utat kívánt. Godspeed!
Volt még egy megállónk Rotterdam előtt, Erfurt, de este tízkor, a hidegben, két órára egy teljesen ismeretlen germán várost kicsit fölösleges felmérni. A busz kiürült, s ki lehetett nyújtózkodni.
Rotterdam, dec. 28.: 5 + 1 szerbiai magyar = 3 fiú, 3 lány + 4 francia lány (kettő horkol, egy tud magyarul), a földön
Hollandia vezető ipari városa nagyjából 30000 keresztény fiatalt és öreget fogadott azért, hogy ismét kihangsúlyozzuk, mennyire fontos a szeretet. Idejében érkeztünk. Kézhez kaptunk minden túlélési eszközt: Rotterdam térképét és a Szent Grált: a metróbérletet. A parókiánkhoz vezető út egy külön papiroson kapott helyet.
Ekkor vehette kezdetét a hogyan tévedjünk el három sarokra célpontunktól? történet, azért, hogy rájöjjünk, a hollandok – legalábbis azok, akikkel találkoztunk, GPS-ük, valamint térképünk kidolgozói is – nem a tájékozódás mesterei. Végül a női leleményességnek és szimatnak köszönhetően akadt egy jóember, aki elvezetett minket a Morgenstern (Reggeli csillag szó szerint, de valahogy a Hajnalcsillag nekem szimpatikusabb) makettházformájú templomba. Kint egy kereszt, a Morgenstern szépen kiírva a falra, fehér téglaépület, kocka, mintha a Vöröskereszt egy közel-keleti állomása lenne. S ahogy beérünk, kávé és süti fogad. Ötös fogatunk (Hajni csak másnap utazott le hozzánk holland au pair kaszárnyájából), mint a jó stréberek, a padból kiesve jelentkeztünk, hogy mi kapjuk elsőnek a szállást. Sikerült is, és buzgó kis csapatunk ötháznyira kapta meg családját. Petert és két kistini gyerekét. A ház kívülről csalóka. Pici, de bent szinte felfoghatatlanul nagy a tér. Mi a földszinten aludtunk a földön, egy hosszú, szőnyegezett, üvegfalú „pincében”. Matrac sehol, nekünk se. Erre nem számítottunk. Majd estére megoldódik.
Először volt ilyesmire példa, hogy rajtunk kívül volt még négy vendége a fogadónknak. Négy kedves, kórusban éneklő francia lány. Egyikőjük folyékonyan beszélt magyarul egy év magyarországi önkéntes munkának köszönhetően. Horkolni meg a legjobb haverjaim közül is horkolnak, úgyhogy ezt elnézzük.
Peterék, mint oly sokan ebben a világban, gazdagok. Vagy lehet, egész Hollandia ilyen, vagy csak jó a telemarketingben pörögni. Vagy talán nálunk ilyen rohadt a helyzet? Sokféle szempont.
Petertől megtudtuk, hogy Rotterdamnak van egy óriási állatkertje és botanikus kertje is. Csaba nagy örömére. Akkor még nem tudta, hogy Rotterdam is egyike lesz azon városoknak, ahol nem megyünk el ilyen helyekre.
Odaflash: Érdekes ez az érzés, amikor egy teljesen ismeretlen család sürög-forog körülötted. Először még nem vagy olyan laza, de 31-ére már elboroztok, beszéltek szexről, az érzelmek és mindennek a szabadságáról, az univerzumról, a lúdlábról, s az éjféli ima előtt a templomban még karaokéztek az egy hete tartó top 2000-es lista utolsó 100 dala közül néhányra (éjfél előtt adták az elsőt: The Eagles – Hotel California, de akkor már a templomban voltunk). Köszönhettük ezt a lazaságot Peter kedves nőpajtásának és a misebornak.
Visszaflash: S estére tíz vadonatúj matrac volt a falnak döntve. De előtte még 28-án megvacsoráztunk Rotterdam kolosszális vásárcsarnokában, amit nemes egyszerűséggel Ahoynak hívnak, és egyik fő reklámtáblájáról Đoković nézett le szigorúan. Örültem. Sétáltunk egyet a városban, találtunk egy apró cukrászdát, megtudtuk, hogy a lúdlábba való meggy itthoni áráért háromszor – ha nem négyszer – akkora adagot lehet kapni. Nincs igazság.
December 29. már teljes jogú taizés nap volt. Keltünk fél nyolckor. Filteres kávé, sajtos reggeli, müzli, majd fél kilenckor mise a szomszédban. Csak énekelés, néhány evangéliumrészlet, több nem is kell.
Megalakultak a kiscsoportok, és kezdetét vehette a nemzetközi gondolatcsere. Kicsit akadozik ilyenkor a kommunikáció, mert senkinek sem anyanyelve az angol, úgyhogy megy oda-vissza a fordítás, de kellő figyelemmel ki lehet alakítani már egy komolyabb eszmecserét a világ vagy a hit ügyes-bajos dolgairól…
A folytatás és egyben a befejező második rész a trilógiából a holnaputáni (jan. 19.) Képes Ifjúságban olvasható. Kiemelt kulcsszavak: Pieter Brüegel, Günther von Hagens, Hága, tűzijáték, petyhüdt bőrű örömlányok és manófalva.
