Nem is értettem semmit az egészből. Az ébredés ugyanolyan volt, mint alig egy-két órával korábban, enyhe fejfájás, égő gyomor, telítődött húgyhólyag, a másnaposság tipikus jegyei. Az ágyamban is ugyanúgy feküdtem, mintha pont éjszakai részegségemben huppantam, rogytam, dőltem volna bele… És az a szájszag…. Az valami borzasztó volt! Már attól is rosszul lettem, amit magamból kileheltem. De mit kellett ahhoz meginnom, hogy ilyen fertőtlenítőszer-szagot böfögjek fel? És akkor lassan tisztulni kezdett a kép… A flakon… A betűk, amelyek egyre nagyobbakká válnak, és ahogy közelednek felém, érzem, hogy a földbe döngölnek, amint ideérnek…
És az a szag…
Talán még mormolgattam is magamban, hogy „I sada u miru istražnog zatvora…”, de olyan rosszul voltam, hogy ez már nem jelentett semmit. Nyilvánvaló volt, hogy a saját szobámban, a saját ágyamban fekszem, és ahogy félrehajtottam a fejem, hogy megnézzem, hova hányhatok, ha már majd nem tudom leküzdeni az ingert, Foltost láttam ott gubbasztani, nyüszíteni az ágy mellett összekuporodva. Rég volt az már, hogy ő bent lakott a szobában, még amikor egyik télen elütötte egy autó, és aztán meg kellett műteni… De hogy kerül most ide? És – egyáltalán! – ki engedte be? Apámra gyanakodtam, de akkor meg már ott motoszkált bennem valami déjà vu, hogy nincs is itthon, és nem tudom, hol lehet, és egyedül vagyok a házban…
Forgott velem a világ, amikor megpróbáltam felülni, hogy körülnézzek…
Az utca felől, a rolón, a redőnyön kopogott valaki. Jaj, ne! Ez csak a Pista szomszéd lehet, most aztán leszedi a fejem minden bűnömért, amit az éjjel ellene Mazowieckivel duettben elkövettünk. De legalább nem várhatna egy kicsit, csak egy kicsit, hogy elmúljon ez az émelygés?
Nem, nem várt. Legalábbis az émelygés nem. Úgy pakoltam ki oda a szőnyegre mindent, ahogy a gyomromban volt. Ahogy a vodka jön fel a gyomorból a viccben, hogy megnézze már, ki is az az Ivan Ivanovics, akinek az egészségére ennyit és ennyiszer koccintanak… Szédültem még akkor is, amikor kinyitottam az ablakot és kinéztem… De Pista szomszédnak a nyomát sem láttam, sőt, a jól ismert Tisza-partnak, a töltésnek, a házunk előtt álló fáknak, az emlékműnek – dsgn: vlky zltn –, semmi számomra ismert jelenségnek és környezetnek nem ismertem fel a legcsekélyebb jellemvonását sem abban, amit láttam. Ekkor pedig már nem az ablakon, hanem a hátam mögött, az előszobaajtón kopogtattak. Igazából, lehet, hogy eddig is onnan jött a hang, csak nekem a rosszullét miatt tűnt úgy, hogy az utca felől hallom a kopogtatást. Valaki bekiabál, ahogy a postásunk szokott…
– Dorothy, te vagy az? Hát visszatértél hozzánk?
Mi a franc lehet ez? Kit keresnek?
Én a nagyjából már a nyugdíj előtt álló régi postásunk ismerős arcára számítottam, majd pedig, ahogy kibotorkáltam az előszobaajtóig, és kinéztem az udvarra, azt hittem, menten összecsinálom magam, meg persze azt is, hogy csak a rosszullét miatt látom magam előtt az északi jó boszorkányt.
– Mi vaaan? – dörmögtem magam elé, miközben igyekeztem visszanyelni egy újabb, feltörekvő hányásrohamot.
A megdöbbenés azonban – a jelekből ítélve – nemcsak bennem lehetett nagy. Kint is hirtelen síri csend támadt. Addig még viháncoltak, nevetgéltek, hangoskodtak ott valami kis, nekem nagyjából derékig érő emberkék, akiket tarka, élénk színű ruhákba öltöztetett valami elborult elméjű jelmeztervező, de amikor ilyen kótyagos fejjel megszólaltam, és megpillantották kialvatlan, szőrös, borotválatlan képemet, mintha karmester intésére történne, úgy hallgattak el menten mindannyian egy szempillantás alatt.
– Megismersz? – kérdezte az ajtómban álló nő.
– Ha ez egy vicc, akkor igen. Te vagy a jó tündér… És a gonosz mostohát hol hagytad?
– Nem tündér, hanem boszorkány – helyesbített ő. – Úgy neveznek, az északi jó boszorkány. Kicsit összekeverted a meséket… Akiről kérdezel, nem mostoha, ő is boszorkány, a rossz boszorkány. A gonosz déli boszorkányra épp pillanatokkal ezelőtt te ejtetted rá a saját házadat…
– Hogy mit csináltam?
– Megölted őt – nevetett a nő, és olyan lazán ejtette ki a „megölted” szót, mintha az időjárásról vagy a kötésmintákról beszélne. – Gyere, lépj egy kicsit előre, és magad is láthatod…
Valaki állati nagy heccet szervezett itt nekem valamelyik színházból, futott végig hirtelen az agyamon, a teljes ruhatárat kipakolták, hogy átverjenek. Az utóbbi időben készült itthoni előadásokat már egyáltalán nem, vagy csak elvétve láttam, ezért nem sikerült azonosítanom, hogy melyik produkcióból szedhették a ruháikat. Teljes meggyőződéssel hittem, hogy egy kibaszott nagy átverés ez az egész, amíg valóban ki nem léptem az ajtón. Azon a helyen, ahol az udvarunknak kellett volna lennie, közepén a diófával, amit még nagyapám ültetett el ősi szokás szerint akkor, amikor megszülettem, ahol Mazowiecki pajtással múlt éjszaka még a söröket vedeltük, most egy sárga kövekkel kirakott gyalogút vezetett tovább a végeláthatatlan messzeségbe. Az angyalszárnyakkal felcicomázott, a tenyerét pedig valami varázspálca-szerűséggel fenyegetően veregető csajszi történetében azonban csak akkor kezdtem igazából hinni, amikor megláttam, hogy a sárga köves út mentén művirágok nyílnak.
De most hogy reagáljam le ezt az egészet?
Annyira értelmetlen minden… Ha elhiszem, amit mond – márpedig minden jel erre bíztat –, akkor nagyot éghetek, ha mindez mégis átverés… Ha meg hülyének tettetem magam – ami meg egyébként mindig bejön –, akkor abból lehet gáz, ha kételkedek a szavaiban. Tanácstalanul ugyan, de léptem hát egyet, ahogy mondta. Engedelmeskedtem.
– Naccerű – visszhangzott Zoli haverom, egykomám, egyetlen és megismételhetetlen Kumcsekem hangja a fülemben. Ha ez mégis átverés, és ő szervezte, akkor biztosan itt lapul valahol a művirágok között, és azt lesi, hogyan balfaszkodok az adott szituációban. Olyan sztorikat gyűjt, amiket majdan aztán évtizedekig mesélhet a társaságban rajtam gúnyolódva…
De ez csak kényszerképzet, önámítás volt. Igazából síri csend volt a környéken, senki meg sem pisszent, nemhogy hahotázott volna. Csak a fejemben dühöngött, ott dübörgött, a fülemben visszhangzott ez a hang…
– Gyere, nézd meg – mondta a boszorkány, és bizonytalanul hátrébb lépett, hogy utat nyisson előttem.
És valóban, ahogy a varázspálca-szerűsége által mutatott irányba néztem, ott, ahol a garázsajtó előtt álló nyúlketrecnek kellett volna lennie, egy pár hosszú női lábszár lógott ki a fal alól… Lábszárán, ameddig látszott, magasra felhúzott, randa terepszínű térdzokni, lábfején pedig fluoreszcens vörös topánka. Pfúj… Ez már így önmagában is olyan undorító volt, hogy kis híján megint elhánytam magam. De sikeresen visszanyeltem.
– Ki ő?
– Ő Mirjana, a gonosz déli boszorkány – mondta, és semmiféle együttérzésnek nyoma sem volt a hangjában. – Ismerted őt, nemde?
Ahogy elnéztem a fal alól kilógó lábszárakat, egyértelmű volt, hogy az a nő, aki most ott feküdt a garázs alatt, holtan, életében sokat járt magas sarkú cipőkben. Bár, ha én egy helyszínelő lennék most itt Gil Grissom csapatából, akár azt is észrevehettem volna, hogy az utóbbi időben mintha kicsit megszedte volna magát, eltunyult. Mert igaz ugyan, hogy a magas sarkak látszólag vékonyítják az alsó lábszárat, de ezek a fal alól kilógó végtagok mégis ducik, puffadtak, kövérkések voltak. Nem volt meg bennük az a kecsesség, amire egy ilyen Mirjana-féle boszorkánytól számítana az ember, akármilyen gonosz is legyen.
– Én úgy tudtam, hogy Mirjana, Markóval, a fiával együtt Moszkvában húzta meg magát… – nyögtem ki végül, csak azért, hogy megtörjem a kínos csendet és hallgatást.
Nem telt bele fél másodperc, azonban máris kiderült, hogy felesleges volt megtörnöm ezt a kellemes, a gyomromat is megnyugtató csendet. Fanfárok szóltak, amelyeknek harsonaszó keveredett a hangjába, igen harsonák, meg doromb, tárogató, cimbalom, és ha még bízhatok a fülemben, talán mintha furulyaszót is hallottam volna az egész kakofónia hátterében. A sárga útra csak a távolban becsatlakozó, egyik, sokáig azzal párhuzamosan haladó szervizúton katonásan masírozó egyenruhások érkeztek.
– Ez nálatok a katonai induló? – kérdeztem rá a mellettem álló boszorkányra, és már az utolsó szót, szinte a kérdőjelet is kimondtam, amikor tudatosodott bennem, hogy ezzel a kérdésemmel lényegében elismertem, hogy immár hiszek a történetében. Ha mindez mégis átverés volna, akkor egyetlen és megismételhetetlen Kumcsekem még a saját temetésén is rajtam fog gúnyolódni…
– Igen, ez! És most a tiszteletedre masíroznak Selby ezredes egységei, mert megölted Mirjanát, a gonosz déli boszorkányt – mondta ő vállat sem vonva.
Még felocsúdni sem jutott időm, amikor az említett Selby ezredes máris a vállam veregette:
– Büszkék vagyunk rád, közlegény, ha megengeded, hogy így szólítsalak, de semmilyen rangjelzést nem látok rajtad…
A fanfárok a háttérbe vonultak, a cimbalmos játszotta a szólót, a művirágok közül előmerészkedő, a derekamig is alig érő kis emberkék pedig kórusban mondták – igen, recitativ! – a megadott dallamra, hogy „I sada u miru istražnog zatvora…” Foltos rontott ki ebben a pillanatban az ajtón, és vakságában előbb beleütközött két-három kis tarka ruhás emberkébe, majd a hang, és vélhetően a szaglása alapján tájékozódva megtalálta Selby ezredest, akit menten képen nyalt, és akit egyre alaposabban méregettem, mert ahogy mozgott, ahogy viselkedett, ahogy beszélt, no és persze néhány arcvonásában is, egyre inkább azt a látszatot keltette bennem, hogy ismerem valahonnan. Mintha az amatőr színész Draganović kapitányom kiköpött mása vagy egypetéjű ikertestvére volna, aki annak idején, immár sok-sok esztendővel, sőt, több mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor Koszovóban evett a fészkes, a barátom volt.
Mindegy is… Nem méregettem őt sokáig. Inkább, kihasználva a Foltos megjelenése keltette hirtelen jött kavarodást, sokadalmat, félrevontam a jó boszorkányt, és valamit hablatyoltam halkan duruzsolva a fülébe arról, hogy még mindig rosszul vagyok, ennem kellene néhány falatot. Bármit… Hogy észhez térjek. A frizsidert azonban a konyhánkban üresen találtam, amikor bementem. Mégis, mit ennél? – kérdezte ő. Hát, nekem meg nagyjából minden mindegy volt az adott pillanatban, az adott szituációban, zsír kellett a gyomromban, hogy megfogja a gyomorsavat, semmi más nem érdekelt.
– Én akár egy rántottával is beérem, de ha már így kérdezed… Lehetne, mondjuk, dalmát szilvás hús vagy részeg ponty… Tud ilyet ez a te csodálatos varázspálcád?
– Te gyerek!!! – nézett rám feddő tekintettel. – Te nem olvasol Harry Pottert?
– Dehogynem!
– Akkor pedig tudhatnád, hogy igenis tud…
A jó boszorkány meglengette varázspálcáját, amelyik ugyanabban a pillanatban munkához látott…
