A csíkszeredai Bookart könyvkiadó arra vállalkozik, hogy olyan szerzők szépirodalmi munkáit adja ki, akiknek vannak romániai, elsősorban erdélyi kötődéseik. A fent megjelölt kötet szerzőjét, Richard Wagnert is szoros kapcsolatok fűzik Erdélyhez.
Wagner 1952-ben született a romániai Bánáthoz tartozó Nagyszentmiklóson (S ânnicolau Mare), s Erdélyben élt egészen 1987-ig, Németországba történő kivándorlásának az időpontjáig. A fiatal romániai német írókat tömörítő Aktionsgruppe Banat alapítói közé tartozott. Verseket, esszéket és regényeket egyaránt publikál.
Ingóságok (Habseligkeiten) című regénye 2004-ben jelent meg németül, melyet nemrégiben adott ki magyar fordításban az említett kiadó. A regény egy olyan bánáti német családnak a történetét mondja el, amely igen nagy múlttal rendelkezik, de jövőre néző kilátásai már nincsennek. Zillich Werner, Wagner alteregója apja temetésére érkezik haza a romániai Bánátba.
Szülei azon kevesek közé tartoznak, akik nem hagyták el szülőföldjüket a Ceauşescu-diktatúra idején. A német lakosság ekkor tulajdonképpen felszámolta saját közösségét, a politikai körülmények miatt kivándorolt. A regényidő több síkon fut. Az egyik idősík a temetésről Németországba visszatérő Zillich útját és az azon történteket ecsetelgeti, a többi történet pedig a főszereplő elméjében megélt és hallott emlékek formájában tűnik fel. Az útközbeni emlékek segítségével felvázolja családja négy generációjának történetét. Egy-egy generáció története minden esetben egy-egy történelmi/társadalmi eseményt/korszakot hivatott megjeleníteni. A család első regényben tárgyalt generációja a 20. század elejére jellemző kivándorlási láz alkalmával megjárja Amerikát, a második generáció a két világháború közötti Romániában tapasztalja meg, milyen a kisebbségi sors. A regény legérdekfeszítőbb története a harmadik generációé, akit Karl Zillich, Werner édesapja szemszögéből ismerünk meg. Karlt 1945 után deportálták a Szovjetúnióba. Története a jászvásári gyűjtőtáborból történő indulástól az öt évvel későbbi visszatérésig tart. Karlt az Urál-hegységbe hurcolták, ahol a kőfejtőben munkára kényszerítették a többi internálttal együtt. Az ott eltöltött öt év alatt megrázó eseményeknek volt részese. A narrátor átruházza apjára a mesélés jogát, így egyes szám első személyben olvasható az ötévi szovjet fogságról szóló beszámoló, mely ennek köszönhetően még megdöbbentőbb lesz. A negyedik generáció pedig Werner és Monika (Herta Müller) házasságának fikciótól sem mentes története. Zillich itt vall kudarccal végződő házasságáról, valamint itt bontakozik ki előttünk a fasizmus utáni Románia-kép, különös hangsúlyt fordítva a Ceauşescu-korszakra, ezen belül pedig a bánáti svábok kivándorlására. A regényidő másik szálán a Németországba igyekvő Zillich Budapesten megismerkedik két kurtizánnal, kiknek köszönhetően még egy pornófilmforgatáson is részt vesz kívülállóként. Klárával, az egyik kéjhölggyel, aki éppen olyan idős mint Zillich Melanie nevű lánya különösen bensőséges viszonyt alakít ki, s idővel feleségül is veszi.
Richard Wagner hőse szülőföldjét elhagyva elveszítette korábbi identitását. A kivándorlástól gyökeresen újat, jobbat remélt, de csalódnia kellett mert Németországban is – Romániához hasonlóan – stigmatizálták: „Kitelepültek vagyunk, és azok is maradunk, életfogytiglan” (218. l.). S bár a család négy generációjának a történeteiben nincs semmilyen szentimentalizmus, Wernernek a Bánáthoz, elsősorban a bánáti tájhoz, a Maros folyóhoz és a bánáti soknemzetiségű szokásvilághoz fűződő viszonya szentimentális. A temetésről Németországba visszatérő Zillich otthonában soknemzetiségű miliőt teremt: feleségül veszi a magyar nemzetiségű Klárát, helyrehozza a lányával több éve megromlott viszonyát, akinek már semmit nem jelent a Bánát, ő már „igazi” német, Melanie barátját, a cseh nemzetiségű Jant pedig maga mellé veszi asszisztensnek. Ha ehhez még hozzáfűzzük, hogy az építkezésen dolgozó Zillich zömmel horvát nemzetiségű munkásoknak a felettese, máris kialakult egy heterogén kultúrával rendelkező közeg, mely a Bánátra emlékezteti. A családi múlt felidézésével nemcsak egy kisebbségi német család történetével ismertet meg bennünket, hanem megvilágítást nyer a bánáti svábok több mint kétszázötven éves dicső történelme is, melyről ma már csak az egykori német házak, árva templomok és temetők árulkodnak. „Áthajtok néhány falun. Ugyanolyanok most is, amilyenek mindig is voltak. Immár kétszáz esztendeje. Mintha zsinegre lennének fűzve, egyik a másik után, egészen Aradig. Holtak nevei a házak homlokzatán… Csak a németek nincsenek már sehol. És mintha soha itt se lettek volna. Mit sem tud róluk a táj. A fák hallgatnak. A fű nem kommentál” (32. l.). Németországban Zillich azzal szembesül, hogy folyamatosan balkáninak, a Balkánról érkezettnek tartják, s emögött egyértelműen pejoratív tartalmat fedez fel. Ezt a nézőpontot éppen családjának és népének történetével cáfolja meg: „...a Bánát tényleg más, mint Románia többi része. A Bánát valójában nem is Románia. A Bánát valahogy a miénk. Mert mi tettük azzá, ami. Pontosabban az őseink” (202. l.). Wagner regényírását dicséri az idő kezelésének a mikéntje. A könyv borítójának hátoldalán egy a Frankfurter Rundschauban megjelent könyvismertetőből kiragadott részlet található, mely szerint Wagner regénye Az eltűnt idő nyomában bánáti változata. A megélt és hallott emlékek előhívásának köszönhetően bonyolult idősíkhálózatot hoz létre, mely észrevétlen váltakozásának köszönhetően a különböző generációk történetei összefolynak, s egy közös sorssá kovácsolódnak össze. Ez a sors a romániai Bánát német közösségének negyed évezredes sorsával feleltethető meg, mely éppolyan kört zár be mint a Zillich család története: a 18. századi bánáti letelepüléstől, a 20. század második felében történő németországi „visszatelepedésig” tart.
