A mulatozás különösen folytatódott. Banka Mihály, a csókai és a kanizsamonostori legelők számadója felállt az asztaltól, odalépdelt a legfiatalabb dudás elé, megemelte előtte fekete kalapját. Erre megszakadt a dudások zenéje.
– No, édös fiaim, gyönyörűn elszórakoztattátok e gyüleközetöt, de immár rajtam a sor!
A násznép elhallgatott, a hodályban csönd lett. Banka Mihály nem volt ám akárki! Messze földön híre járt zenetudományának, dalfaragásának, az egész Torontál vármegye büszke volt rá!
A Haranga-parti nótafa a szájába illesztette a duda fúvókáját, rákezdett egy különleges szárnyalásra, Bules bácsihoz lépkedett lassan. Bules bácsi ültéből felállt, kalapot emelt Banka Mihály előtt, majd lassú lépéssel lejteni kezdett a menyecskéhez. Ők ketten táncoltak csak, dudaszóhoz csatlakoztak a fülemilék, szinte tátott szájjal ámult a násznép. Amikor sergésében Jánoska elé ért Bules bácsi, pillanatra megállt, elengedte Veronika derekát, kalapot emelt az ifjú pár előtt, és aprókát meg is hajolt. Ezzel hátat is fordított a nevelt lányának, végképp elbúcsúzott tőle, átadta a férjének. De nem állt le Bules bácsi táncos lába. Kettőt-hármat lépett, kézbe fogta elmaradhatatlan gamóbotját, és lejteni kezdte egyedül a táncolt. Ám kisvártatva gamóbottal a kezében odalépett Czakó Elek, a bátkai számadó, a vőlegény örömapjának szerepében, és együtt lépdelt Bules bácsival. Néhány figura után Bules bácsi félreállt, s csak Czakó Elek táncolta a számadóst. A násznép körülállta a vén számadókat, és csillogó, tágra nyitott szemmel bámulta az ünnepi csodát. Hamarosan Gracza Kelemen, a nagylaposi bojtárok generálisa mutatta meg, hogy Orompart alatt is értik a juhászok a mulatságot! Negyediknek Banka Mihály csatlakozott a körhöz. Előbb szemével intett a pihenő legjobb dudásnak, aki néhány taktust együtt zenélt a nagy előddel, majd átvette a talpalávaló szolgáltatását. Három híres számadó előtt és a násznép előtt csapkodta Banka Mihály a csizmája szárát. Végül közös táncba kezdtek a négyek, összeütögették gamóbotjukat, majd a földre fektették, s úgy ugráltak fürgén fölöttük, aztán csak megcsöndesedtek, kalapot emeltek egymás előtt, de nem indultak a helyükre. Nagyot füttyentettek mindahányan, erre aztán párjukhoz ugrottak a számadónék, és páros táncban lejtettek. Banka Mihály énekelni kezdett, a jelenlévők mindnyájan lelkükkel itták a bariton zengést.
– Mögálljunk csak! – emelte jobbját magasba Banka Mihály. – Fújjátok a bojtárok nótáját! Viszket már a talpa a fehércselédöknek!
A nyolc dudás egyszerre zendített rá, s mindenki táncra kerekedett. Az öregek nem bírták sokáig, kidőltek a fiatalok mellől, leültek, pihegtek. Bankáné asszony elpityeregte magát.
– Mi van, párom, miért itatgatod a kanegért? – kérdezte a férje.
– Boldog vagyok, Mihályom! És nagyon büszke vagyok ám kendre! – törülgette szemét a néni.
– Én még nem felejtöttem el a juhászregulát! De tudják ezök a zentaiak is, mög köll hagyni!
– Ez így igaz! – bólogatott a néni. – Számadók.
– Nem is akármilyenök!
– De kend ám az első, az én szömem így látja.
Mihály bácsi lassan rátette nagy tenyerét élete párja asztalon nyugvó jobbjára. Meg is szorította picinykét. A néni fölemelte a fejét, boldogan nézett a csókai rétek legöregebb számadója szemébe. Szerelmetes pillanatuk melegségébe betáncolt az új pár.
– De szép mönyecskénk van! – lehelt csodálatot Banka néni.
– Dalos is úgyannyira, hogy a dalimadár elbújhat mögötte.
– Nyalka vőlegényünk, kedves kis Jánoska…
– Nem vőlegény az, hanem embör immár. Asszonya van.
– Igaz – hagyta rá az urára a néni.
– Aztán nem Jánoska, hanem János. Bajsza is van, nyája is van, háza is van. És nem is akármilyen családnak a sarja!
– Nocsak?
– A legelső ükapja a saját szömivel láthatta Mátyás királyt, amikor az Zentán járt.
– Igazságos Mátyás király?
– Éppen ő.
– Mög is halt vele a mi igazságunk ezön a tájon.
– Hát az mög.
– Kapcarongy a mi népünk errefelé…
– Majd jönnek az erős, igaz fiataljaink, aztán föltámasszák a halottat is!
– Mi ezt mög nem érjük…
– Talán mi nem, de az unokák…
– Milyen sors vár rájuk?
– Ez a Jóisten dolga.
– Csak mögvigyázza világunkat.
– Mögvigyáz mindönt, ami a mienk.
– Ammen! – suttogta a néni, és keresztet vetett.
– Itt van ez a János, ez a fiatal számadó, aki a saját nyáját őrzi, ő igazán új embör. A mi mögújulásunk. Az ősei hajdan nem szaladtak világgá a töröktől, pedig azok sárga földbe taposták a magyart Mohácsnál, és fölgyújtották szép Zenta városát is. Por és hamu maradt utánuk. Hanem akadtak az ősi gyökérben tíz kemény ujjal mögkapaszkodók. Bevötték magukat ezök a bátor, rátarti és mögingathatatlan elődök a Tisza-parti mocsarakba, és hosszú-hosszú évizedökön át, vagy százötven évig kitartottak, nem szolgálták a kontyost, senki sem törhette szét egyönös, természetös gerincüket. Túlélték a halálosztó, halálfej bitorlókat. Azonban hiába irtotta, emésztötte őket a röttenetös, kénköves pokolátok, mindig találtak magukban elegendő erőt, ellenálltak, kitartottak, életképesek maradtak, nem fogyatkozott a számuk. A mi kedves gólyáink akkor is itt fészkeltek. Ezök a juhászok, halászok, révészök, pákászok, betyárlegényök mögbújtak a tiszai mocsarakban, ha köllött, törököt korpasztottak, ha úgy adódott, kögyetlen halált haltak, högyös karóba is húzták a hódítók testüket-lelküket, de mindön veszödelmön körösztül mögmaradtak magyarnak. És embörségös kiállásukkal mögmaradt a mi ősi szülőföldünk, mögtartották folyamatos birtoklásukat, amely sem Isten, sem embör előtt soha senki által el nem pörölhető tőlünk, amely mindörökkön-örökké a miénk! Az ittmaradottak kitartása magyarságunkba, embörségünkbe örökmécsösként beleplántálódott, velük együtt minékünk is él örökös jussunk a Tisza, a Haranga világára. Igaz, hogy sokunk nagyapái a török után más magyar tájakról települtek mög ezön a gyönyörűszép vidékön. Ha az égből most letekint az Úristen, csak azt látja igaznak, a mi Tiszánk a miénk, két szelíd partja mög igaz és éltető szívdobbanásunk.
– No, ezért, az örökös zentai magyar gyökerekért sok irigye löhet a mi fiatal János számadónknak.
– Irigyködni könnyebb, mint tisztöletöt tönni!
– Olyan igaz a kend szava, Mihályom, mint ahogy a Haranga Padé alatt belefolyik a Tiszába!
