Amikor a karácsonyi képeslapok „szülőatyja”, Sir Henry Cole múzeumigazgató eldöntötte, hogy kedves ismerőseinek, vélhetően rokonainak is képeslapot fog küldeni az elmaradt személyes üdvözleteket pótolandó, egy másfél száz éves gyakorlatot indított útjára. A történet azonban – bár pontos évhez, 1843-hoz köthető – több sebből vérzik. A képeslapok előzményének számító képet hivatásos festő készítette, bizonyára sok-sok finomítás után. Ennek ellenére úgy maradt fenn a karácsonyi képeslapok története, hogy Cole időszűkében nem írta meg levelecskéit, hanem előre legyártatta, és néhány sorral kiegészítette őket. A kezdeményezésnek akkora sikere lett, hogy a spontánnak alig hihető ezerpéldányos sorozatot már a tömeggyártás követte.
A néhai Osztrák–Magyar Monarchia magyarországi részében is akadt egy minden újításra fogékony réteg, az egyszerűség kedvéért nevezzük polgárságnak, amely a hagyományos keretek mellett a saját képére és gyönyörűségére szándékozott magának világot teremteni, emiatt az akkor már tömeggyártásban készülő képeslapokat is vélhetően a magáénak – ma úgy mondanánk, hogy menőnek – érezte. Mikorra a képeslapok, így közöttük a karácsonyi képeslapok nyoma már határozottan követhető, akkorra nemcsak a polgárság, hanem a polgárságot majmoló réteg is kialakul, és nagy valószínűséggel maguk is bekapcsolódnak a karácsonyi képeslapküldő mozgalomba. Nem vizsgálta tudtommal senki sem a korabeli –ami esetünkben a kiegyezés és a századforduló közötti időszakot jelenti – közvéleményt abból a szempontból, hogy vajon mit szólhattak a városiak az újítások térhódítására, mint a karácsonyi fenyőfa vagy a képeslapok. Ne feledjük, hogy a rohamosan fejlődő, na, mondjuk ki, középhatalom postai kapacitása is, ezzel együtt a jelentősége is megnőtt, használhatóvá és többé-kevésbé megbízhatóvá vált.
A falu lakossága bizonyára mit sem sejtett az újításból és annak fontosságából, továbbra is fenntartotta azokat a szokásait, amelyek karácsonyfa és képeslap, mi több, adventi koszorú nélkül is működtek: egyes helyeken betlehemeztek, másutt regöltek, Szent János-áldást ittak, suprikáltak, vízkereszt napján koledáltak. Cserébe az újítások terén elöljáró városlakók akkor is és később is maradinak, „parasztinak” titulálták műveltségüket, és sokkal inkább követendőnek tartottak mindent, ami Nyugatról érkezett, nehogy bárki is rájuk nyomja a magyar paraszt jelzőt. Végső soron a vegyes nemzetiségű polgárságnak könnyebben befogadható volt újhoz, mintsem valamelyik nemzet hagyományához nyúlni, amivel elérkezünk az egyik ellentmondásához is: a népi kultúra sohasem volt kirekesztő a vele együtt élő közösségek kultúrájának befogadása esetében, de a kor divatja sokkal nagyobb távolságokról is szolgáltatott példákkal, amire a hagyományos műveltség csak lényegesen később, saját újrateremtő képességének megszűntével tudott reagálni, sajnos pontosan olyan esetlenül, mint a polgárság tette azt fél évszázaddal korábban.
Mire ez az eszmefuttatás megjelenik, addigra már karácsonyon, újéven túl leszünk: minden heti- és napilap kötelezően „letudja” a maga művelődéstörténeti penzumát, ahol a karácsony kapcsán felmerülő jelenségek történetéről olvashat a nyájas olvasó. Több tucat SMS-ben és villámpostán elküldött jókívánság megtekintésén, néhánynak a törlésén is túl leszünk. Főképpen azokén, amelyeket túlságosan sablonosnak tartunk. A versikék zöme vicces, egy része kínos, megint más része kínosan bugyuta, jópofizós. Ha versbe szedve szembesülünk velük, akkor leginkább nyolc szótagosak, többnyire rímbe szedettek, nemritkán a csasztuskákhoz vagy csujogatáshoz hasonlóakkal kell farkasszemet néznünk. A villámposta kínálta világ is ekörül határolható be. Ami miatt idekívánkozik az első pillantásra merész képzettársítás, az az időzavar, ami Cole-t és a mai levélírót, SMS- és e-mail küldőt egy csónakba tereli. Ha valami tetszik majd a rigmus-szökőárból, azzal kedveskedni fogunk ismerőseinknek, barátainknak is. Néhányan közülük az ünnepek után is köszönni fognak, ők az igazán kitartóak és hűségesek.
De ne szaladjunk ennyire a rúd elé: a tisztesség és a forma megköveteli tőlem, hogy a képeslap történetén túl a helyi sajátosságokról is szóljak. Ha emlékeim nem csalnak, a vidékünkhöz köthető első datált képeslap egy fehértemplomi (Weisskirchen – Bela Crkva) volt, a századfordulót megelőző időszakból, pontosabban 1900 karácsonyáról. A képes oldalon ez idő tájt angyalok, a szent család tekint ránk, a háromkirályok hódolásának lehetünk tanúi, hogy a „múltat végképp eltörölni”-ideológia évtizedekre száműzze őket. A szakrális motívumok a hetvenes években térnek vissza fokozatosan: a sajátosan nyitott képeslapok szövegrésze is ekkor tér vissza az áldott, a boldog karácsony kívánásához, szemben az új év kiemelésével, aminek ideológiai és politikai okai, és valljuk be, következményei voltak. Éppen ezért láthattuk az „aranykor” képeslapjain az elsősorban új évhez társítható motívumokat inkább (a malac, a szerencsekerék, a rulett, a dobókocka, a létra, a pezsgő, a konfetti), amivel a bőség és dorbézolás attribútumaiban válogathattunk. Amellett, hogy Krisztus szenvedéstörténetének egyes elemeit láthattuk viszont – bizarr módon éppen jókívánság formájában –, a karácsony jelentőségének tagadásához, profanizálásához járult hozzá a képeslap.
A képeslapok igen tekintélyes része burkoltan ugyan, de pozitív jelentéstartalommal ruházta fel az ünnepet: a polgári család ábrázolása, a protestáns gyakorlatra visszavezethető fenyőfa és más örökzöldek megjelenítése, a gyermek láttatása a születést, a hit, a szeretet üzenetét hordozzák. Az üzenet mindenki számára világosan olvasható, a kérdés csupán az, hogy hányan vannak közöttünk írástudatlanok.
