Ó, mondta a csudarabbi, a csudák csuszamlósak, mint a meztelen csigák, aztán nem is biztos, hogy igaziak.
Istenem, Rebbelében, mondja Kohn, hitem rendüljön-e meg, vagy mindenek fölött való az Írás hitelessége?
Édes fiam, a hitelesség valami olyan, mint a szűz lány valódisága. Azt a fiatal férjek elhiszik, anyósok tudják a cseréptörést, a gyerek meg öröm minden háznál.
Azért a csuda biztosan csuda, Rebbelében?
A csuda az csuda, édes fiam. A csudarabbik csudarabbik. A csudák meg csudák. És azok megteremnek, mint fűszál a réten.
A mi időnkben nincsenek csudák, Rebbelében.
Vannak, fiatal barátom, csak nem hangolódsz rájuk. Külpolitikában az amerikaiak, a szerbek, a törökök, a távol-keletiekről meg ne is beszéljünk, határtalan csudákról beszélnek. Kifordították a viselt kabátot, az meg divatos lett ezzel. Legalábbis ők ezt hiszik, s igyekeznek is elhitetni a világgal.
De hát a csuda, Rebbe, a csuda hol van?
Édes fiam, a csuda mindig kézzel fogható. Amikor a magyarkanizsai rabbi először prédikált a fehérnép gyönyörűségére, meggyőző érvelése azt a csudát teremtette, hogy a jelen lévő vakok azonnal hallani kezdtek, a zsinagógában ácsorgó siketek meg látva láttak mindent.
Ez előbb is így lehetett, Rebbelében.
Az meglehet, de nem fogalmazta meg így senki.
S a második csuda, Rebbe?
Ó, a második szép Zentában történt. Még a Ferenc Jóska alatt. A bócheriskolában a tanulók azt kérték az őket tanító csudarabbitól, tegyen meg már egy valóságos csudát, a szemük láttára.
A lelkiismeretes Csudarabbi mindenre felkészült. Maga mögött tudta még a városi vezetést is, hogyne bocsátkozott volna nyilvános csudacsinálásba!
Elvezette hát bóchereit egy semleges keddi napon a Hajduska kocsmája mögött kezdődő Mária utcába, amelyet annak idején a régi zentaiak, akik átélték a legvéresebb napokat, amely e város történetében valaha is megesett, bizony Kálvária utcának hívtak, s joggal, hiszen e megnevezés a szívükből fakadt, mert ez az utca vezetett a helyi kálvária dombjához, amely domb alatt az 1849. február eleji szerb vérengzés áldozatai nyugosznak, a Nagy Szaladás vértanúi, akikről máig is alig krétáznak azok, akiknek krétázni kellene; no, a Csudarabbi azt mondta akkor, azt prédikálta bóchereinek sok gój jelenlétében, te kőfal, aki itt állsz, a mi régi Kálvária utcánk, mostanság viszont Mária utcának elején, le ne dőlj, le ne dőlj, mert én azt mondom, hogy megmaradj!
Először a bócherek kezdtek nevetni, aztán, meghallván a főtisztelendő úr fura csudáját, a keresztények is, akik errefelé leginkább római katolikusok vagy ortodoxok, aztán mindenki tele szájjal azt mondta, a Csudarabbi megőrült. Ez volt a helyi kupaktanács hivatalos álláspontja is. Valami nagyon magas helyekről is sugallták ezt, de végül a bolondokházából is. Az országos hatósugarú műintézetből, a Lipótmezőről. Ott aztán csak szentek vannak, császárok, királyok, magas rangú hetérák, igaz ősmagyarok.
De a kőfal állva maradt, áll az mindmáig, 2010 vége felé járunk már, és állni fog még tovább is, mert a fene sem háborgatja.
– Tégy csudát, te elhurcolt, gőzzé vált Csudarabbi! – mondom a csillagoknak az égen, amelyek visszaragyognak, huncutul szemembe kacsintanak.
– Diákod lesz, ki szülővárosodban megírja vér rothadását – suttogja fülembe egy szép estén Újvidéken, egyetemista koromban, a palacsintát sütő Telihold, ükapámra hivatkozik, ő átélte a Nagy Szaladást. Az után lett Kossuth katonája.
Én meg tanítani kezdek, ennek előtte negyvenkét esztendeje a zentai Emlékiskolában, szerencsés vagy szerencsétlen körülmények között, de mindenképpen gyertyafény nemzetünk firhangja mögött.
