Tizennégy rövid terjedelmű prózai mű (novellafüzér) és ugyanennyi színes rajz. Két művészeti ág találkozása egy kötetben. Pontosan így: egybegyúrva-egybeírva, akár a címben. De a találkozás közel sem harmonikus.
A fülszöveget jegyző ír szerző, Colm Toibin szavaiból értesülünk, hogy a kötet keletkezéstörténetében az első lépés a német festőművész Max Neumanné volt, akinek egy különös, kutyás képe megihlette Krasznahorkait, aki erre a képre válaszul írt egy rövid szöveget, ez a szöveg ösztönözte a festőművészt a többi kép megfestésére, majd ezek a képek kerültek ismét el az íróhoz, aki továbbfűzte a történetet. Ettől függetlenül mégsem mondható, hogy egy képeskönyvet tartunk a kezünkben.
Krasznahorkai írásai nem (csak) képaláírások. A vegyes technikával készült rajzok, s a sokszor egymondatos, mintegy üvöltésként feltörő szövegek kapcsolata jóval bonyolultabb: az elsőbbségért mintha állandó harcot folytatnának. S ehhez a pusztító-építő harchoz az szükségeltetik, hogy az elemek egyensúlyban legyenek. Krasznahorkai–Neumannál egyensúlyban vannak. Vigyázat! – Az Állat, a Lény, a Rontás mindjárt elszabadul. „[…] és üvölt, és azt üvölti, hogy ki akarok törni, és a falakat megpróbálom szétfeszíteni, de azok feszítenek ki engem, és ott maradok ebben a megfeszítettségben, ebben a kifeszítettségben, és nem marad számomra más, mint üvölteni, és most már örökké csak a megfeszítettségem és az üvöltésem vagyok, minden, ami számomra volt, már nincsen, minden, ami számomra lenne, az nem lesz, így hát nekem az sincs, ami van...”
Krasznahorkai füzérré formálódó novellái sokféleképpen értelmezhetőek. Akár úgy is, mint egy tébolyodott elme ködös víziói, egy őrülté, egy bosszúszomjas elmeháborodotté, aki számára minden tér túl szűk, aki ki szeretne ugrani a zártságból, de tudja, csak egy újabb zártságba juthat ez által, s mégis: a legfájóbb ebben a köztes, bizonytalan, feszítő, elrugaszkodás előtti állapotban magának az állapotnak a felismerése. Vagy maga a felismerés. Aztán ez az Állat lehet a végső romlás is, a mindent elsöprő végítélet, az elemek utolsó harca, mely után csak és kizárólag az Állat marad életben. Ez esetben az Állat mindaz, amitől félnünk kell, amely elől be és el kell zárkóznunk, lehúzni a függönyöket, elcsendesíteni a bölcsőben ringó kisgyermeket, bedeszkázni az ajtót, elrejtőzni a pincében. S tudni közben szikrázó felismeréssel, hogy mindez hiába: az Állat megtalál, az Állat fog győzni. S a győzelem ez esetben a pusztulás.
„[…] mert megértetek a pusztulásra, és én azért jövök, hogy értelme legyen annak a sok félelemnek, annak a sok rettegésnek és szorongásnak és aggodalomnak, amik tik vagytok, és lesz értelme, efelől ne legyen megint csak kétség, mert jövök, egy nap itt leszek, talán nem is egy alakban, hanem mindjárt kettőben, vagy háromban, vagy négyben, egy nap eljövök, és szétmarcangolom a pofátokat, mert én vagyok a rontás.”
Krasznahorkai László írásainak hatását Max Neumann szukcesszív rajzai nagyban felerősítik. Valami gyötrő elviselhetetlenség árad ezekből a képekből, alakjai majdhogynem kibuknak a lapokról, mondhatni, kitörnek magányukkal, fájdalmukkal, torzságukkal. Neumann szereplői nagyobbik részt árnyékszerű csonka kutyák, homály-ebek mellső végtagok nélkül, olykor gólyalábakhoz hasonló, vékony botocskákon egyensúlyozva, vagy a hold felé fordított pofákkal üvöltve. Körtáncot járó ebek, karóba húzott kutyák, ugrásnak feszülő lények. Háttérben a nap: elmosódott ütésnyom az ég vásznán. Nézve árnykutyák. Olvasva: „[…] nincs szemem, nincs fülem, nincs fogam, nincs nyelvem, nincs agyvelőm, nincs szőröm, nincs tüdőm, nincs szívem, nincs belem, nincs faszom, nincs hangom, nincs szagom, nincs bennem vér, nincs bennem nyirok, nincs bennem érzés, nincs bennem hűség, nem ismerem az éhséget, nem ismerem az utakat, és nem ismerem a fájdalmat, nem ismerem az irányokat, nem ismerem a búvóhelyeket és nem is fogom keresni őket soha, és nem tudok semmit a földről, a verejtékről és a veszélyről, nem tudok semmit a bőrről...”
