A buszmegálló fedett része alatt majdnem telt ház volt, de még nem számított tolongásnak. Eső sem esett, a nap sem tűzött, csakhogy 15 óra volt. Külön súlya van ennek az időpontnak, főleg a sugárúti buszjáratok számára. Onnan és oda igyekszik mindenki.
Anna is ott ácsorgott, épp akkor ért oda, amikor már kezdtek nem elférni az utasok a tetőzet alatt, a feszengés kifejezettebb lett. Akárhogy fordult az ember, túl közel került a másik fásult arcához, a barátkozás tekinteti szinten is ki volt zárva, ez a néma kinti csend pedig akarva, nem akarva beletuszkolódott az utca zajába.
Anna is odaállt a kelletlenül összetartozók mellé, gondosan teret hódítva az elképzelt busz ajtaja felé. Anglia jutott eszébe, az egymástól kartávolságnyira ácsorgó utasokkal, akik az elválasztó terelőkötelek és szalagok nélkül is pontosan tudták, hol fog megállni a busz, milliméterre becélozva annak ajtaját. És végtelen türelemmel, egyenes háttal, fintorok és cüccögések nélkül – vártak.
Megpróbált méltóságteljesen, de mégsem fölényesen beilleszkedni ebbe a kis társadalomba, könyökérintés és nyakba köhögés nélkül, de fönnállt a veszély, hogy azon a láthatatlan korláton kívül marad. Az orra előtt becsapódó ajtók kellemetlen emléke arra késztette, szorosabban vegye fel a néma harcot a jobb pozícióért. Nem nagyon merte fölemelni a fejét. A zavarosban halászók testtartása ez, vallotta be magának, de neki el kell érnie a másik buszt, ezzel próbált megszabadulni ettől a szégyenérzet-féleségtől, mintha a többi rohamozásra kész várakozó nem fontolgatta volna magában ugyanezt.
Kelletlenül, de mégis a hosszú percek arra késztették, hogy szétnézzen.
Az egyik hölgy tekintetéből megértő bólogatást érzett, a másiknak meg a szeme sarkából a ráncok nyugalmat küldtek feléje. Csodálkozni kezdett, és majdnem irigység fogta el. Ő most megy vizsgázni. Mit adna egy 6 mínuszért, csakhogy megszabaduljon már a diplomátlanság nyomasztó terhétől! A hölgyek pedig ezen túl vannak már rég, ők most más téren esedeznek egy hatosért. A korkülönbség elenyésző volt, de a vágyak és az igyekezés ranglistáján nagyon messzire álltak egymástól. Ők megmászták a Kilimandzsárót, és belátták, hogy az valójában egy kis dombocska, mert a következő csúcshoz vezető ösvény, ami rájuk várt, sokkal veszélyesebb hágókon vezette őket. Ezt a bölcsességet látta ki Anna a tekintetükből, egyfajta együttérzést, azt, hogy tudják, mit jelent a hatos egy megadott kényszerpillanatban. Micsoda egekbe szállító örömmámorban lehet lebegni napokig, ha vége lesz az önsanyargatásnak, a hónapokig tartó hideg kezek-lábaknak, a Nem lehet, mert tanulok kifogásoknak… Hálásan pillantott vissza feléjük, megköszönte a megértést, de nem állta ki, hogy a csodálkozás jelével, tágra nyílt szemekkel ne kérdezzen rájuk: Hát akkor ti miért nem vagytok boldogok? Itt éltek ebben a székvárosban, szóval, nektek sikerült. A munkahelyharcot is megvívtátok, biztos állandó is, és a kabátanyag minősége szerint a család nem nyomorog. Az is van már, biztos, ilyen diszkrét has csak szülés után marad. Szóval, itt a Himalája összes csúcsa bevettetett. Hát akkor mi ez a fásultság? Jaj, istenem, ti irigyeltek engem, ugye? Hűha!
Anna csak állt, és nem tudta földolgozni a fölismerést. Ilyen könnyen át lehet esni a ló másik oldalára? Az idő ilyen képlékeny? A célok ennyire foszlékonyak? Kell-e egyáltalán hegyeket mászni?
Mit tudnak ezek a hölgyek, amit ő még nem?
Hirtelen ok nélküli boldogságérzet futott át rajta, valamiféle bizonyosság, hogy ez így, ahogy van, nagyon jó. Valamiért Ő van előnyben!
A hölgyek tekintetéből elfogytak az üzenetek, csak látásszervekké váltak a szemek az arcüregben. A karok csak könyökök, amelyekkel könnyebben föl lehet jutni. Jött a busz. Fölszálltak. Csodaszerűen, mindannyian fölfértek.
Aznap Anna letette a vizsgát.
