„A kálvinista ember emberi szemek előtt meg nem ijed, de feltétlen engedelmességgel hajol meg az Úrnak lelkiismeretében megszólaló parancsa előtt. Isten kezében eszköznek érzi magát s ezért a legelszántabb a harcban és legalázatosabb a diadalkor” – írta volt Ravasz László még 1921-ben.
Mit mondhatnék mást egyszerű egyháztagként: megszoktuk ezeket az emberi tekinteteket. Az elmúlt rendszerben ezek előtt nőttünk fel; bolondnak tartottak bennünket, hogy kitartunk a hit mellett, mert azt gondolták, új világ van születőben. Aztán az új világ mégse „jött”; lassan húsz éve nem vagyunk bolondok, sőt egy hajóban ülünk azokkal, akik addig annak tartottak minket. Azonban mióta úgy érezzük, hogy ebben a hajóban csak sodródunk, nem jó irányba fúj minket a szél, mert a kormányos erőtlen és gyenge, Petúrokká léptünk elő. Mi lettünk a békétlenek.
Gondolt-e esetleg valaki arra, hogy csak meghajoltunk az „Úrnak lelkiismeretünkben megszólaló parancsa előtt”?
Aki ma azt állítja, hogy a délvidéki magyar közösség sorsa, helyzete, jövőbeni távlatai magnyugtatóak, nem él együtt a közösséggel. Aki ma azt állítja, hogy a délvidéki református magyar közösség nem szenved hiányt mind lelkiekben, mind anyagiakban; aki ma azt állítja, hogy jó felé fúj minket a szél, nem ismeri a kormányos feladatát; aki úgy látszik, nem tudja, hogy a hajón kormány meg vitorla is van, és ha minden kötél szakad, evezni is lehet. Van térkép, van iránytű, és ezeket használni kellene, hogy oda is érjünk, ahova elindultunk.
Nekünk nem mást, mint Jézust kell követnünk, ha célhoz akarunk érni. Krisztus alapította az egyházat, ő a láthatatlan egyház feje, őt kell követnünk. Csakhogy a gondok a látható egyházzal vannak. És ez az egyház nem mindig esik egybe a láthatatlannal. Ravasz László írja: „Lehet, hogy valaki látszólag tagja a látható anyaszentegyháznak, de nem tagja a láthatatlannak […] mert a hívő bárhol is van, élő sejtje a Krisztus egyházának; a hitetlen pedig, bár magát püspöknek vagy főpapnak állítsa, kívül esik a Krisztus közösségén és ezzel az anyaszentegyházon.” (Dr. Ravasz László: Hazafelé, Ref. Zsinati Irod. Sajtóosztály, 1992.)
Éppen azért, mert emberek vagyunk, hibázunk, ezt a látható egyházat folyamatosan javítani kell, de úgy néz ki, hogy éppen a javító szándékot tiporják el.
Tudjuk mi azt is, hogy nekünk nincs miért félnünk, mert az egyház – mivel Krisztus alapította, ő a feje – elpusztíthatatlan, mindig növekszik. De hát egyáltalán nem mindegy – legalábbis nekünk, a történelmi időben és térben élőknek –, hogy hol növekszik. Mi azt szeretnénk, ha itt is növekedne a Kárpát-medencében, a Délvidéken, közöttünk, magyarok között. Éppen ezért úgy gondolom, hogy az egyháznak itt, ezen a vidéken az Ige hirdetése mellett nemzetmegtartó missziója is kellene hogy legyen. Nekünk már a közösségi létünk van veszélyben. Őszintén szólva, soha nem gondoltam, hogy testközelből fogom megtapasztalni Tompa szavait a Gólyához c. versből.
Hol van az a koncepció, ami megmutatja nekünk, egyszerű egyháztagoknak, a lelkészeknek, a világnak, hogy az adott szituációban, amiben most vagyunk, milyen utat kell bejárnunk, hogy a mi közösségünk lélekben, számban növekedjen? Ma, amikor a keresztényeket – és itt most az egyetemes kereszténységre gondolok – nap mint nap atrocitások érik, amikor a televízióból és az egyéb sajtóból, a filmekből, a könyvekből a szabadság álarca alatt szabadosság árad, ki mondja meg, hogyan kell az egyház védőpajzsát a fiatalok elé tartani? Hol a kormányos?
Nem neológok és ortodoxok vitája ez az egyházon belül. Nem a neológok akarnokoskodása. Az élet akar élni, ami Istentől van. Amikor azt olvassuk, hogy nekem kisebbednem, neki növekednie kell, a sokféle magyarázat mellett gondolunk-e arra, hogy a születő élet arra késztet minket, hogy én, aki régebb óta vagyok a világban, egy lépéssel hátrébb álljak. A királyi lét, a gyermeki állapot; nem emészthetjük fel előlük a jövőt, nem lehetünk fontosabbak, mint aki utánunk következik. De egyénként sem lehetünk fontosabbak, mint a közösség. Nem tudom elképzelni azt a keresztyén 70–80 éves nénit, valószínűleg nincs is ilyen, aki ne örülne a fiatalok láttán, és otthon maradna, mert megijedt tőlük. Jézus mindenkié. Azé is, aki már nincs itt, azé is, aki még nincs itt, és a mienk is, akik itt vagyunk, legyünk akár 70, 80 évesek, akár néhány naposak, akár középkorúak. Mindenkié. Csak közel kellene engedni hozzájuk, hozzánk a Megváltót. Oda kellene kormányozni a hajót, akkor is, ha vihar van. Hol a kormányos?
Azt mondják: legnagyobb vereség megszokni a rosszat. Nem szokhatjuk meg. Nem szokhatjuk meg, mert mi nem akarunk a meghátrálás népe lenni, hogy meghaljunk, hanem a hitéi, hogy éljünk. Mi élni akarunk! Élni, és nem elüldögélni a langymeleg vízben; nem akarunk csupán a békesség kedvéért nem tudomást venni a körülöttünk lévő dolgokról. Maga Luther írja 95 Tételében, hogy 94. Buzdítsuk azért a keresztyéneket, hogy fejüket: Krisztust, bűnhődésen, halálon és poklon át is követni igyekezzenek, 95. és abban bízzanak, hogy inkább sok szorongattatáson át, mintsem a béke biztonságán át jutnak be a mennybe (ApCsel 17,22). Mert más fundamentomot senki nem vethet azon kívül, a mely vettetett, mely a Jézus Krisztus. (1 Kor. 3:11.)
Balga ember az, aki azt gondolja, az igazság ügye megoldható szavazással. Balga ember az, aki arra hivatkozik, hogy senki nem szólhat az ügyeinkbe, mert Szerbiában más törvények uralkodnak, mint egyéb országokban. Való igaz, Kálvin is megállapítja a iurisdictio spiritualis és a iurisdictio temporalis különbözőségét, de hitünk szerint, a lelkiismeret, mint „az Isten tiszteletének őszinte kívánása és a kegyes és szent életre való szív szerinti törekvés” (Kálvin János: Tanítás a keresztyén vallásra. 1559. M.R.E.Zs.I. Sajóosztálya, Bp., 1986.), mindig a regnum politicum felett áll. Az igazság Isten ügye. Az Úristen törvényei, az Úristen igazsága az egész Univerzumban érvényesek, az egész Univerzumban törvények és igazságok, még itt, Szerbiában is. És ez az igazság nem szavazás kérdése, és ha csak egyedül egy valaki mondja, akkor is igazság. És ez az „igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.” Péld. 14:34.
Nagymértékben szűkölködünk. Mi Istent hívjuk segedelmünkre. Kell egy kormányos, aki megállítja a sodródást, és biztos kézzel elkormányozza a hajót Jézushoz, hogy Ő aztán fényt hozzon és ráigazítsa lábunkat az igazság útjára.
Addig meg… legyünk elszántak a harcban, hogy alázatosak lehessünk a diadalban.
