Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Ezt már sokan sok helyen megírták. A lényeg, hogy mi, vajdaságiak mennyivel jobb helyzetben vagyunk, mint más népek, hiszen alapból két nyelven beszélünk, tehát már gyerekkorunktól két embernek számítunk. Ha viszont valaki még nem érzi teljesen magáénak ezt a két nyelvet, de főleg a magyart, az a Kosztolányi Dezső Színház előadásán pótórákat vehet.
Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Ezt már sokan sok helyen megírták. A lényeg, hogy mi, vajdaságiak mennyivel jobb helyzetben vagyunk, mint más népek, hiszen alapból két nyelven beszélünk, tehát már gyerekkorunktól két embernek számítunk. Ha viszont valaki még nem érzi teljesen magáénak ezt a két nyelvet, de főleg a magyart, az a Kosztolányi Dezső Színház előadásán pótórákat vehet.
A Magyar kezdők(nek) című előadás María Irene Fornés Duna című drámája nyomán, Olivera Đorđević rendezésében készült. Vagy mégsem. Azt is mondhatnánk, hogy ezt az egészet az élet írta és rendezte. Hogy a Szerbiában élő magyarokhoz hogyan viszonyulnak az itt élő szerbek, vagy hogy ki milyennek képzeli el a magyar, illetve szerb nőket és férfiakat, azt nem kell megírni, arról mindenki tud beszélni. A Kosztolányi Színház legtöbb előadásának éppen az a lényege, hogy bárki felmehetne a színpadra, és elmondhatná ugyanazt a szöveget, amit a színészek mondanak. Csak az a valóság lenne, ez meg nem az.
Az egymást vontatottan váltó közhelyekből két igaz történet azonban kiemelkedik. Mikes Imre Elek és Erdély Andrea őszinte vallomásai arról, hogyan bántak velük azért, mert magyarok, illetve pont azért, mert nem(!). Mikes verekedésbe keveredett, mert hangosan telefonált magyarul az utcán. Az irónia persze az, hogy éppen egy roma tette ezt szóvá. Naigen, kisebbségek egymás közt. Erdély Andreát viszont magyar beszéde miatt Jagodinában nem szolgálták ki, Pécsett pedig inkább leszerbezték, mintsem hogy előadását értelmezzék. Sokunk számára ismerős ez a kettősség, a valójában sehová sem tartozás, pontosabban a benemfogadottság.
A bizonytalanság viszont nemcsak a nyelvben, a kultúrában is megjelenik. Azt az élesnek tartott határvonalat azonban, amit éreznünk kellene szerbek és magyarok között, valahogyan sem az előadás előtt vagy után az utcán, sem közben nem érezzük. Természetesen vannak nemzetiségi hovatartozáson alapuló verekedések, és vannak öngyilkosságok is, de az itt élő magyarok többsége nem suttogva és hátra-hátra pillantva jár, és nem rohan haza fülét-farkát behúzva, ha szerbet lát. Biztos ilyen is van, de ez még csak nem is az átlagot jellemzi, nem is olyan sztereotípia, mint a magát nem szőrtelenítő, pukizó, piros csizmát viselő magyar nő, vagy a szőrös mellkasú, atlétatermetű, harcias szerb férfi.
A Magyar kezdők(nek) legfőbb erőssége a minimális díszlet és a jelmez (főleg a kartonból készült ruhák). Ez a mondat sok mindent elárul. Leginkább azt, hogy Diana Radosavljevićet gyakrabban kellene alkalmazni. De persze azt is, hogy maga az előadás nem marad emlékezetes. Látszik a koncepció, tudom, mit kellene látnom és éreznem, de ami valójában történik, az sokszor unalmas és még többször kiszámítható. Értem én, hogy mit akart a „költő” mondani, de a poénok üresek maradnak, a közönség pedig ugyanazért röhög, amiért a celebekből hülyét csináló műsorokat is nézi. Ez is lehet jó (nem kell mindenben mélyebb értelmet keresni), de ha már az előadás célja, hogy a nevetés mellett el is gondolkodjunk azon, mennyi igazságtartalma van a sztereotípiáknak, akkor nem biztos, hogy az ok nélküli vécéhumor a legmegfelelőbb eszköz.
A közönség elrendezése sem mindennapos: néhány vendég a színpadon kap helyet. Ezzel akár az előadás alakítójává is válhatnának, de nem válnak. Hiába szoktuk meg ettől a társulattól a közönség aktív bevonást és az improvizációt, most semmi ilyesmi nem történik. Aki a színpadon ül, az egyszerűen csak kevesebbet (vagy többet) lát az előadás egyes részleteiből.
Annak ellenére, hogy már most nyilvánvaló: nem a Magyar kezdők(nek) lesz az évad legerősebb előadása, vannak elismerésre méltó pontjai is. A nemzeti himnuszokat csakazértis más nyelven éneklő színészek tényleg szívből jövő nevetést és éljenzést váltanak ki. Mindenki elmerenghet legalább egy pillanatra azon, hogy mennyire megszokás és mennyire nemzeti érzelem kérdése, hogy a himnuszunkat csak magyarul és csak Erkel Ferenc zenéjével tudjuk elképzelni. És hogy az egyetlen szerb (jugoszláv) himnusz, amit még mindenki ismert és megtanult, a Hej, sloveni, mennyire elvesztette értékét és jelentőségét. A Titót dicsőítő dalokról már nem is beszélve.
A Kosztolányi Színház új előadása tehát voltaképpen szórakoztató, célját azonban nem éri el. A társulat más előadásaival szemben, mondanivalója (bármennyire is mély értelmű akar lenni) sekélyes, „cselekménye” vontatott. Könnyed esti programnak azonban elmegy.
