Én még a tervezett közös életünkről beszéltem 1999 márciusának egyik tavaszillatú délutánján, amikor ő az egyre hosszabb hallgatásaival éreztette, hogy nem akarja annyira az összeköltözést. A félig kész házának teraszáról néztük a délnek tartó forgalmat, már szótlanul mindketten. A közeli laktanyából nagy zajjal vonultak ki a harckocsik, katonai teherautók. Ne találkozzunk többet, mondtam elköszönéskor, inkább csak próbára akartam tenni őt, megbántottan a hosszú hallgatásoktól, de azt felelte rá, hogy jól van. Másnaptól még a tanáriban is kerültük egymást.
A háború első napjától iskolaszünetet volt, nem is találkozhattunk. Néhány napra rá újrakezdte: hajnalonként az ablakomba tavaszi virágokat rakott. Később jobb sorsra szépült, korai rózsákat. Szirmukra írta a nevem, és azt, hogy szeret. Sárga rózsákra kék irónnal írt, belyukadtak a betűk. Nyitott szemű halottak, ledobtam a kert porába az anyja kertjéből szedett virágokat. Mégis tetszett az ostrom, csak, mint ódivatú történetben, a rábólintás előtt kérettem magam. Végül ismét összejöttünk.
Nála voltam, amikor a tartalékos katonáknak szóló behívóval keresték. De nem a rendőrök, hanem az anyja verte ránk az ajtót: azt szerette volna, ha fia átszökik a határon. Hagyd békében a fiamat, óbégatta, és derékig érő hajamba markolt. Vagy anyád, vagy én, mondtam a vihar után a kapuban.
Nem ment el tartalékosnak, de óvatosságból az épülő házban bujkált, és csak lopva járt haza az anyjához, tiszta ruháért, ételért. Attól kezdve minden éjjel a cementszagú szobákban, zsákokon, homokrakáson fagyoskodva álmodoztunk: ha vége lesz a háborúnak itt lesz a konyha, ott a tűzhely, abban a szobában a gyerekek. A repülőket vártuk, hogy mikor érkeznek fölénk, mert a rádió mindig bemondta, ha fölszálltak a különböző támaszpontokról. A hírek után komolyzene szólt.
Nekünk akkor, ott jó volt. A rettegés elképzelhetetlen magasságokba emelt, az ég fehér vonalai fölé a gyönyörűség. Az áramtalan napokból kevésre emlékszem, de a keskeny utakra a csillagok és a Hold között, a morajra még mindig, a megálló időre, amibe minden tervünk belefért.
Az egyik reggel furcsa szagra ébredtünk. Az anyja lepermetezte a ház környékét, a falakat sóssavval. Tudta, hogy a fiával alszom, éjjelente gyakran ott ólálkodott, lábnyomát elárulta a homok. Elkedvetlenedtem. Már nem meséltem kedvenc ábrándjaimat, hogy a bombázások után vagyunk (pedig akkor már komoly tárgyalások folytak!), kész a házunk, együtt lakunk, hálószobánk teraszáról rálátok a szomszédos házakra, a falu körüli dombokra. Kifáradt bennem az álom, és újabban ő is ismét sokat hallgatott.
Már a nyárban jártunk, gőzölgő kávémba bújva ébredeztem. Minden szerelem elmúlik egyszer, mondta váratlanul, mint aki csak viccel, és csészéje fölött pislogva leste arcom rándulásait. A rádióra figyeltem inkább, arról beszélt, hogy vége. Hetvenhét nap után nem jöttek a repülőgépek se Aviano, se Taszár felől. Hamarosan ő sem bujkált tovább, haza költözött az anyjához.
Lassan tíz éve ennek. Mint két idegen, úgy élünk, nem számít a közös múlt. Ő az anyjával lakik, a háza félig készből pusztul. Az én életem is csendes, csak a kisfiamnak élek. Ha az apjáról kérdez, azt hazudom, hogy egy ismeretlen tartalékos katona volt. Csak azok a rémálmok ne lennének! Álmomban gyakran fehér repülőutakkal teli, morajló, fekete ég alatt állok, és nézem, hogy a fiam egy másik nőt ölelve távolodik, vissza se néz rám. Olyankor fölkelek, oda ülök mellé az ágyra, megsimogatom, és biztos vagyok benne, hogy hozzám mindig visszajön.
