Augustin Juriga fotója
.
Mihail Epstejn szerint a szovjet kommunizmus a posztmodernnek afféle korai, barbár, éretlen változatát valósította meg. „A nyugati posztmodern úgyszólván csak bevégezte saját elődjének, a kommunizmusnak az újkor szellemével vívott harcát, és ezt összehasonlíthatatlanul hatékonyabb és toleránsabb módon tette.
A posztmodern véglegesen megszabadult a kommunizmus „modernista anyajegyeitől”– írja.[1] Szilágyi Ákos szerint viszont a posztmodern vérontás és világkatasztrófa nélkül – ahogy az előzőleg elképzelhetetlennek tűnt – nem pusztán a diktatórikus politikai rezsim fölszámolásához vezetett el, hanem az ideológiákat hiteltelenné tevő aknamunkája által az ortodox orosz civilizáció egyetemes államát is megsemmisítette.[2] Arnold Toynbee-nek a civilizációk fölbomlásáról szóló elmélete alapján szemlélteti Szilágyi, hogy az orosz civilizáció, mint a vallási világállapot utolsó európai őre, az egyetemes állam szétzilálódása után hogyan jutott el a végső leépülés szakaszába. Innen szerinte már csak két irányban léphet tovább Oroszország: vagy posztmodern birodalommá lesz, posztmodern eszközökkel szimulálva Nyugathoz tartozását, vagy modern nemzetállammá válik, bár eddig ez még egyszer sem sikerült neki. Ha mégis, akkor ez együtt fog járni a birodalom további szétforgácsolódásával, valamint a nemzeti érzület föllángolásával járó (fegyverarzenálja miatt) világméretű veszélyhelyzettel.[3]
Mintha ellentmondana egymásnak a két megállapítás: az egyik szerint a posztmodern csak beteljesítette azt, ami már az októberi forradalommal kezdetét vette, a másik szerint épp ellenkezőleg, az ideológiák hiteltelenné tevésével a kommunista projektum kudarca felé vezérelte a társadalmat. Ha viszont úgy nézünk a posztmodernre, mint a minden ideológiát megsemmisítő utolsó nagy (bevallatlan) ideológiára, akkor megszűnik az ellentmondás. A posztmodernnek, a totalitarizmus elleni harc örve alatt le kellett járatnia a magát szintén utolsónak gondoló kommunista ideológiát, s a helyébe kellett lépnie a maga paradox, megszüntetve-megőrző létmódjával: ideológiatagadó ideológiájával. (Átideologizált mivolta letagadásának árulkodó jelei egyetemességre való törekvése és misszionárius hevülete.[4])
E mögött a hegeli dialektikára emlékeztető látszólagos szintézis mögött valójában a modernitás eszménye, a metafizikából való kihátrálás társadalmi programja búvik meg. Ez a történés okozója, s nem a szellem mozgása. Két lábbal a földre lépve a modernitás élharcosa, az új materialista vallás a tudomány nevében megtagadta és társadalmi pozícióiból kiszorította a kultúrkör uralkodó hitrendszerét, a kereszténységet. Társadalomszervező erejét azonban semmivel sem pótolhatta. Újjáépített társadalmi életének minden lényeges eleméből kitetszik rendszerének a régi vallási eszmeiség általi meghatározottsága. Vallás híján valláspótlékként kezdtek el funkcionálni ezek az elemek. Az ekkor divatossá váló ideológiák is valláspótlékok voltak. A XX. században, amikor a modernitás már az egyetemesség igényével lépett föl, a célnak megfelelően ezek az ideológiák is egységesültek, s egyetemes, totalitárius célzatú társadalmi törekvések ösztönzőivé váltak.
Nyugat a totalizáló tendenciák elleni harc hatékony formájaként a működőképes demokrácia, a szabad vélemény társadalmának a fenntartását választotta. (Ez a döntés egyenesen következett a nyugati ember individualista beállítódásából.) Oroszország, eltérő kulturális hagyományaiból adódóan, a demokráciát csak szimulálni képes. Számunkra ez a kontinensnyi ország egyszerre tűnhet közelinek és távolinak: keresztény meghatározottsága miatt a nyugati kultúrkörben szocializált ember testvéri civilizációnak érzékeli, társadalma bizánci-mongol hagyományokra épülő birodalmi vonásai viszont egy idegen, keleti despotikus birodalomra emlékeztetik őt. Ez is jelzi, hogy az orosz civilizációnak más utat kell bejárnia.
Szilágyi Ákos borúlátó jövőképében Oroszország a végéhez érkezett. Már csak az agónia siralmas perceit számlálja. A birodalom értelmiségét a XIX. század második felétől áthatja az előérzet, hogy elérkezett a legnagyobb szláv nép történelmi pillanata, a sajátos orosz civilizáció világhódító útjának a korszaka. Ez az érzet a szocializmus korszakában, a kommunista internacionalizmus képébe öltözve, lankadatlanul tovább élt. Most azonban a szocializmus bukásával, a posztmodern megsemmisítő kritikáján áthaladva úgy tűnik, hogy csak hiúságot legyezgető álom volt ez a képzelgés a nagy orosz hivatásról. A csalódást maguk az érintettek, a hitvesztett oroszok érzik át leginkább. Csak egy csoda, ami Oroszországban eddig mindig kívülről jövő hatás eredménye volt, emelhetné ki az országot az össznépi letargiából. De a poszt-posztmodern nyugati társadalom többé nem képes eszméket exportálni, ebben az értelemben Nyugat már poszthistorikus korszakát éli.[5] A csodára várni meddő reménynek ígérkezik.[6] Itt már a bomlás és az időszakos föléledés váltakozó ciklusai lezáró spiráljának a tanúi lehetünk.
Az a kérdés, hogy Oroszország képes lesz-e arra, amit Spengler is megjósolt számára: a sajátos orosz civilizáció létrehozására? Ha nem, akkor valószínűleg a birodalmi vég várja. Ha igen, akkor harmadik Rómává válhat. Az első Róma a római civilizáció volt, a második a keresztény Róma, amely megosztottságban a keresztény kultúrkör máig élő két nagy altípusát hozta létre: a nyugatit és a keletit. A „harmadik Róma” éppen emiatt Keleten és Nyugaton egyaránt létrehozható, egyik fél sem formálhat kizárólagos igényt e szellemi képződményre. Nyugaton részéről, tudjuk, erős kisajátítási hajlam tapasztalható. Az egységes Európáról – a nyugati Harmadik Rómáról, ami persze senki sem nevez így – úgy beszélnek, mintha az egyedüliként jelenítené meg az európai szellemet. Ebből az öntelt nézőpontból az következik, hogy Kelet-Európának nyugatosodnia kell, ha Európához szeretne tartozni. Egy ilyen identitásvesztéssel járó kulturális asszimilációba Kelet, komoly megrázkódtatások nélkül legalábbis, nem mehet bele.
Az európaiság szellemi pozíciójának a nyugatiak oldaláról történő öntelt kisajátítása mélységes jövőbeni konfliktusok rémképét vetíti a gondolkodó ember elé.
A tagadás két útja
A bizánci tradíciót folytatva az orosz ortodoxia mindvégig az apofatikus teológia híve maradt. A katafatikus teológia paradox végpontja a metafizikai tartalmak megtagadása. Az ember világ felé fordulásából egyenesen adódik az istentagadás: a metafizikaiból való kihátrálás. Ennek az útnak a végkövetkeztetését Nietzsche mondta ki: Isten meghalt. (Hogy az ember a metafizikait levetkezve végre önmaga felé fordulhasson.) A kezdőpont, amelyet Nyugat járt be kétezer év alatt, a katafatikus teológia emberarcú istenhite. A végpontja ugyanannak az útnak a metafizikaiból való kihátrálás. A kezdő- és a végpont közötti összeegyeztethetetlennek tűnő ellentmondást, úgy tűnik, egyetlen módon lehetséges föloldani: ha a metafizikaiból kihátráló ember magában ismeri föl az istent. A szofista homo mensura elvet beteljesítve ezzel mindennek a mértékévé lenne az ember, s ugyanakkor teljesen egyedülivé, a világ legmagányosabb lényévé válna. A végen túljutott, a poszthoz elért nyugati ember, ragaszkodva a kívülről kapott társadalmi szabályrendszerhez, az egyedülivé válásnak ezt a Nietzsche által szorgalmazott vakmerő lépését, a jelek szerint, nem meri meglépni.
Az apofatikus teológiából való kiindulás más útra vezeti az istent megtagadó embert. Amint Epstejn leírja[7] az apofatikus látásmód megfoghatatlan istene a vallási tudattalanban nyugalmas otthonra lelhet. Úgy lakozhat ott, mint ahogy eddig (nem) ismerhették: mint aki sehol sincs, mégis mindenütt ott van a maga kimondhatatlan, tudatosíthatatlan abszolút mivoltában. Ekképpen találhatott helyet a bolsevista istentagadó tudattalanjában, s válhatott minden tettének tudattalan ösztönzőjévé. Hogyan ismerhetjük föl, ha tudattalan? A cselekedetekből és az érzületből: mint az orosz kommunista őszinte humanizmusát, erkölcsös tisztaszívűségét, testvériség tudatát, világmegváltó hitét. Az elvhű orosz bolsevikokban így élt tovább a száműzött isten. Az őszinte istentagadásra valamiért képtelen ateistákban azonban az isten démonikus alakban, fanatizmusként és gyilkos erőként lépett ki tagadásukból. Ők hozták létre a lenini és a sztálini diktatúra személyi kultuszra alapozódó emberpusztító, milliók halálát okozó (ál)messianizmusát.
A tudattalanba beköltözve az isten közelebb került az emberhez, mint bármikor. Nem az átszellemült szavakban, egy és két szín alatt, nem is a liturgia mágikus pompájában, sem a csodákban, hanem az emberi cselekedetekben és érzületben mutatkozik meg. Végeredményben az újszövetségi követelmény egyfajta beteljesedésének mondható ez, amely az üdvözülés, vagyis az istenközelség kritériumát a tettekben jelöli ki.[8] Megfelel ez az Ószövetség ne csinálj magadnak faragott képet parancsának is. A transzcendens követelményeknek való akaratlan alárendelődés tudattalan istenkövetés. Legtöbbször hallani sem akar istenről, aki így cselekszik.[9] Paradox módon épp őszinte istentagadása a biztosítéka, hogy az apofatikus teológia megfoghatatlan istene a tudattalanjában lakozhat.
Az apofatikus látásmód vallásosságában a világot felülmúló istenről olyannyira semmit sem tudhatunk, hogy már-már nem is tudunk róla. E nem tudásunk (elfeledkezésünk) azonban teljes egészében róla szól. Ha az ember eljut ennek a fölismeréséig, akkor a tudattalanjába költözött ismeretlen isten kiléphet onnan, s a tetteken és az érzületen túli tudatos megéléssé válhat. Ez az istenemberség fölismerése, amiben természetesen nem a magunk istenségét tudatosítjuk – ez a nyugati poszt, a nitzschei út –, hanem az isten emberségét az istenemberben, akit világi szülei Jézusnak neveztek el.
Szükségtelen a közelebbi meghatározáson fáradozni, mert a 19. század második felének orosz gondolkodásából, elsősorban Dosztojevszkij és Vlagyimir Szolovjov műveiből, pontos képet kaphat az olvasó a fogalomról.
Az istenemberség fölismerése a felelőssége tudatára ébredt emberről és az egységtudatra jutott közösségről szól. Ez a természeti-társadalmi életteréhez felelősségteljesen viszonyuló hozzáállás a modernitás utáni, a végen túljutott és a poszthoz elérkezett jövőnek egy másik lehetőségét kínálja föl.
[1] Mihail Epstejn: A posztmodern és Oroszország. Európa, Bp.: 2001. 35.
[2] Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása. Helikon, 1999. 15.
[3] Uo. 62-63.
[4] Lásd Kiss Endre: A posztmodern elemei a misszionálás szemszögéből. In: Magyar Filozófiai Szemle, 1999/6.
[5] Csejtei Dezső-Juhász Anikó: Történelem – kulcsra készen? Veszprém, 2000. 237-241.
[6] Vö. Szilágyi: i.m. 65-68.
[7] Lásd A vallási tudattalan a XX. századi orosz kultúrában. Epstejn: i.m.
[8] Mt 7, 15-23.
[9] Vö. Az avantgárd és a vallás. Epstejn: i.m.
