Az ész diktatúrájának nevezem a nyugati civilizációnak azt a vonását, amely az észt (a rációt) erőszakosan fölérendeli a többi szellemi aktivitásnak és tudati megnyilatkozásnak: az érzelemnek, az akaratnak és az intuíciónak. Ez a modernitással általánosan elfogadottá váló emberidegen szellemi beállítódás az egész nyugati civilizációt a maga képére formálta. A veszélyesen egyoldalú gondolkodásmódot igyekeztek bemutatni az írás első fejezetei a bölcseletben és az oktatásban tapasztalható változások elemzésén keresztül. A következőkben arról lesz szó, hogy az említett szellemi attitűd fő ismertetőjegye, az intoleráns beállítódás miként öltött testet az egész világot megrengető háborúk és az álvallásként működő, pusztító ideológiák formájában. A nácizmusban az ész által elfojtott szellemi tartalmak démonikus alakban törtek a felszínre a rációba vetett hit erejét vesztésével.
A huszadik század kezdetétől a társadalom életében is a tudományban föltérképezett változás irányvonala érvényesül. Ahogyan az lenni szokott, amikor már elfogy az ellenfél – a küzdelem velünk született emberi kényszere miatt – a győztes önmagában fedezi föl az ellenséget. Ez történt az ész uralmát megjelenítő modern társadalmi szervezetekkel, az európai nemzetállamokkal is.
A társadalmi immanencia megteremtésének a korszakában az észt abszolutizáló nemzetállamok a szükséges ellenségképet, a célt, amiért harcolni érdemes, a nem ész uralta, vagyis a nem nyugati társadalmakban ismerték föl. E tekintetben mindegy volt számukra, hogy az illető emberi közösség a szervezettség milyen szintjén állt, a civilizált világ része volt-e a maga sajátos, „nem ész-szerű” módján, mint az iszlám, az indiai és a kínai kultúrkör államai, vagy egy törzsi szervezetben élő primitív társadalom. Mindkettőt az ész (vagyis Nyugat) uralma alá kellett vonni a gyarmatosítással, de akár a megsemmisítéssel is. Az utóbbit a nehezen beilleszkedő törzsi társadalmakkal szemben alkalmazták, például az indiánokkal szemben az Egyesült Államokban. A primitívet, vagyis az ész társadalmától eltérőt gondolatilag kiegyenlítették a veszélyessel, az ész diktatúrája ugyanis mindenben fenyegetést lát, ami számára nem tűnik ésszerűnek. Ez a folyamat a XX. század elejére lezárult: addigra ugyanis a nyugatiak a világ minden egyes kizsákmányolásra alkalmasnak mutatkozó szegletébe kitűzték valamelyik imperialista hatalom zászlaját. A világ ésszerű társadalommá formálásának imperialista programja nem csupán az idegen fölépítésű társadalmak ésszerű átnevelését célozta meg. Az ész hirdette meg a programot, és ésszerűen is hajtotta azt végre: a nemzetállam jól meghatározott érdekei szerint. (Ezt nevezzük gyarmati kizsákmányolásnak.)
Az ésszerűsítés nagy nyugati programja kiváló eredményeket hozott: az iskoláztatást önként vagy érdekből vállaló szűkebb vezető réteg segítségével az egész világot megtanították „ész-szerűen”, európai módon élni. Ebben óriási szerepet játszottak a tudomány kétségbevonhatatlan eredményei is. Ha valamely ázsiai nemzet föl akarta venni a tudomány hatalmával rendelkező nyugati nemzetállamokkal a versenyt, akkor annak meg kellett tanulnia, hogy miként hozza összhangba a nyugatiaktól eltanult ész uralta társadalommintát a maga gyökeresen más hagyományával. A japánoknak ez elsőként sikerült.
Az I. világháborúig ez a folyamat is lezárult. Kisebb-nagyobb kívánnivalókkal az egész világon társadalmi immanenciává tették az ész egyeduralmát. Az átnevelő program meghirdetői most ugyanazzal szembesültek, mint amivel az ész a gondolkodás területén: mivel minden számításba vehető ellenfél, legyőzendő kihívás eltávolítatott az útból, ezért az egyeduralomra törő, hódítói beállítódású ész arra kényszerült, hogy új harci célokat jelöljön ki magának. A nyugatiak között fölosztott világban ezt már csak a másik európai nemzetállam gyarmatának a megszerzése jelenthette. Elkezdődött a latolgatás, s formát öltöttek a végső összecsapásra készülő katonai szövetségek. A helyzet fokozatos elmérgesedése után már elég volt egy pisztolydörrenés Szarajevóban, hogy az egész világot vérbe borítsa.
Az I. világháború egy korszak lezáró tragédiájának bizonyult. Nyomában az értelmetlenség, a kiábrándultság, a békevágy érzete hullámzott végig a társadalmon. Emiatt az ész még a győztes államokban is vesztesnek érezhette magát. Az európai ember előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a vérben gázolva az igazi diadalt sohasem az értelem és a jó oldal aratja, hanem a háború irracionális hatalma. A pacifisták szerint az elmúlt korszakok barbár módszere, a háború, nem lehet többé az észre esküvő ember érdekérvényesítő eszköze. Az észnek, társadalomirányító tekintélyét megőrzendő, új szerepben kellett föltűnnie: el kellett játszania a világot békés eszközökkel kormányozni képes hatalom szerepét. E célból alakult meg a Népszövetség, mint az ész érdekkoordináló, ellentéteket elsimító világszervezete. Kevés sikerrel.
Az identitáshiánytól a hiány identitásáig
Jogosan tehető fel a kérdés, hogy a fasizmus miért éppen Olaszországban és Németországban volt képes a hatalmat megkaparintani? A társadalmat eluraló zűrzavar és az erőskezű hatalom iránti vágy az elferdült ideológiai rendszerek hatalomra kerülésének elengedhetetlen, de nem az egyetlen feltétele volt. Mik azok a közös okok, amik még hozzájárultak a fasizmus és a nácizmus kialakulásához? A nagy múlt emléke és a jelenkor valósága közötti szakadék kétségbevonhatatlanul e sajátos, németekre és olaszokra egyaránt ráillő kiváltó okok közé sorolható. A nemzet számarányi valamint gazdasági ereje és a világban elfoglalt hatalmi pozíciójának a mérleghiánya is egy ilyen ok. A békekötések miatti keserű szájíz úgyszintén: Olaszország elégedetlensége azzal, amit jutalmul kapott, Németország keserűsége amiatt, amit büntetésül kiróttak rá. S utolsóként talán a legfontosabb kiváltó ok: a megszilárdult közép-európai identitás hiánya. A történelem során Kelet és Nyugat szakítóereje megakadályozta, hogy létrejöjjön a sajátos közép-európai identitás, amely táplálkozik ugyan mindkettőből, de nem veszik el sem a nyugatiban, sem a keletiben. Az iránta mutatkozó igény a modernitás önmaga felé fordulásának az időszakában, a szétszabdalt és a békekötésekkel egymás ellen uszított Közép-Európában égető szükséggé vált. A fasizmus az olaszt, a nácizmus pedig a németet a nagyra hivatott nép tagjának kikiáltva egy hamis, de hiúságot legyezgető megoldást nyújtott az identitáskeresés e tudatalatti vágyára. A Kelet és Nyugat közötti választás vívódása helyett az új politikai ideológia hívei salamoninak látszó megoldást ajánlottak: se nem Nyugat, se nem Kelet, helyettük forduljunk inkább a középponthoz (önmagunkhoz)! A középpontot termeszétesen a saját nemzetállamukban vélték fölfedezni. A fasiszták az ókori Róma utódjának tekintették Olaszországot, a németek pedig (az Európát a középkorban uraló) Német-római Birodalom utódjaként számon tartott Németországot tartották a világ közepének.
Ideológiai téren is ugyanezt a választást kínálták föl. A korszak meghatározó társadalmi feszültsége a munkásosztály és a nagytőkések közötti harc mentén körvonalazódott. A fasiszta és a náci ideológusok a középpont mellett lándzsát törve e tekintetben is a szélsőségek közötti választás elutasításának a salamoninak látszó megoldását javasolták: mivel a nemzetbe mindkét réteg beletartozik, ezért a pártjuk vezetése alatt elképzelt nagy nemzeti összefogásba szerették volna bevonni mind a nagytőkéseket, mind a munkásosztályt. A fasiszta és a náci pártok a kor politikai viszonyai közepette annyira voltak jobboldaliak, mint amennyire baloldaliak is. Voltaképpen a centrumot jelölték ki maguknak a politikai helyfoglalás tekintetében, s ennek megfelelően az akkori polgári középosztályból verbuválódott pártjaik kezdeti tábora. A fasiszták és a nácik mai jobboldali besorolása arra vezethető vissza, hogy a baloldalhoz sorolt kommunistákkal álltak vallásháborúra emlékeztető ideológiai harcban. Emiatt helyezték őket felületes, automatikus besorolással a baloldallal ellentétes oldalra. A kommunisták és a nácik-fasiszták közötti politikai harc valójában a baloldal és a centrum szembenállása volt.
Ezt jelenítette meg a fasizmus és a nácizmus. Egy félelmetes szintézisben egyesítette az értelem társadalmi koordináló erejének a meggyengülésével a tudattalanból ismét fölbukkant, az ész erőszakuralma folytán száműzött tartalmakat. Ideológiájuk zseniálisan egyesítette az elfojtott akarat előtérbe került vágyait. Ez az óhaj a történelmi alapozás nyomán a világban különbözőképpen nyilatkozott meg: a félfeudalista Keleten az elnyomott rétegek, a munkás- és paraszttömegek emancipációs törekvéseként, az iparilag fejlett Nyugaton viszont a szegényebb rétegek jólét utáni vágyaként. Az első kitermelte és győzelemre vitte a bolsevista forradalmat, a második az „arany húszas évekkel”, Hollywooddal, a rádióval, a T-modellel, a revüvel, a szigorú társadalmi normák föllazulásával az Egyesült Államokban útjára indította a fogyasztói társadalom korai válfaját. Természetesen Nyugaton is jelentkezett az elnyomott néprétegek emancipációs törekvése, de ez volt az előtérbe került akarati motivációk között a másodlagos, a szakszervezeti mozgalom megerősödése és a feketék egyenjogúságért vívott küzdelme voltak a legjelentősebb termékei, az oroszországihoz hasonlítható forradalmi harc gondolata viszont föl sem merült mint lehetőség. Magától értetődően Keleten is színre lépett a jólét utáni vágy, a gazdagok életének az imitációja, de csak mellékszereplőként. Amit képes volt megvalósítani, az nem volt több a szovjet társadalom szerény és egyenlősdi életszínvonalánál.
A keleti és a nyugati történelmi örökséggel egyaránt megterhelt Közép-Európában egy olyan szintézist kellett volna kialakítani, ami egyként foglalja magába az emancipációs törekvést és a jólét utáni vágyat, vagyis egy olyan politikai programot kellett a közép-európai középosztálybeli embernek fölkínálni, ami egyszerre ígérte mindkét óhaj beteljesítését. Látszólag ezt kínálta föl az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus.
A megtalált álmessiás
A németeket és az olaszokat eluraló agresszív nacionalista fölbuzdulás is a kiváltó okok egyik legfontosabbikaként tartható számon. A I. világháborút lezáró, a győztesek önző érdekeit szentesítő békekötések kedvező táptalajt szolgáltattak a nemzeti kizárólagosság megerősödéséhez. A haszonélvezők a revans miatti félelmükben, a kárvallottak az igazságtalanság miatti keserűségükben találhatták meg az okot a nacionalizmus további életben tartására. Németország sérelmezhette a gyarmatok és a területek elvesztését, az idegen nemzetállamok uralma alá került nemzetrészi tömegek helyzetét, a hadikárpótlás mértékét, a Ruhr-vidék demilitarizációját és francia megszállását, az Ausztriával való egyesülés megtiltását, a hadsereg rendeleti úton történt legyengítését. Hitler mindezeket az okokat föl is használta a tömegeket megmozgató demagóg beszédeiben. Mégsem ez volt az igazi titka rendszere népszerűségének.
Demagógiája nagyszerű helyzetfölismerésen alapult. Tudatosan rájött (vagy tudattalanul ráérzett), hogy a háború után a németség körében a kiszolgáltatottság érzete uralkodott el. Ennek kettős oka volt. Az egyik, hogy a győztes nagyhatalmak megfosztották az országot a szabad fegyverkezés jogától. A Ruhr-vidék franciák általi megszállása, aminek hadsereg hiányában a nép csak tétlen szemlélője lehetett, megerősítette ezt az érzetet. A másik ok az összes háborúzó európai hatalmat eluraló pacifista hullám, amely az ész uralta társadalom lemondása volt érdekeinek erőszakos úton történő érvényesítéséről. A pacifizmus egy prosperáló társadalomban kedvező fogadtatásra talál, hiszen kinek van kedve a biztos jólétet a háború bizonytalanságára fölcserélni? De egy válságok szabdalta közösségben, s ilyen volt a nagy gazdasági világválságba beleroppant Németország, a védtelenség érzetét ébresztheti föl a polgárokban. A kétségek, a félelmek előhozhatják az ősi ösztönt a domináns hím meglelése után, az erőskezű vezér vágyát, aki – ha szükséges – erőszakos úton teremt rendet a földúlt társadalomban. A sors tréfájának tűnik, hogy a meglelt „domináns hím“, a Führer testalkata szerint egy satnya kis ember volt. Ez viszont a helyzet teljes ismeretében nem önellentmondás, Hitler ugyanis rájött, hogy a hátrányból miként lehet előnyt kovácsolni: idegbeteg, gyerekes akaratosságát rendkívüli szónoki képességének köszönhetően úgy tudta eladni a hatása alá került, hipnotizált tömegnek, mint az akarat, a céltudatosság, a törekvő szellem sziklaszilárd erejét. A gyenge test és hatalmas szellem látványa már egy olyan párosítás volt, ami a németek számára külön, tudattalanra ható üzenettel bírt. Az országegyesítés előtt a németek lakta föld is pontosan ilyen képet mutatott: kicsiny, gyenge országocskák tömkelegéből állt, melyek azonban óriási szellemi teljesítményt voltak képesek fölmutatni, Poroszország vezetésével pedig törhetetlen akaratot a cél elérése, az országegyesítés érdekében. Most ennek a XVIII–XIX. századi német sikertörténetnek a kollektivizálódott emlékét láthatták megjelenülni a hadonászó és ordítozó kisemberben. (Természetesen az efféle ősképek csakis a tudattalanban fejthetik ki hatásukat. Tudatosításukkal azonnal elveszítik befolyásoló erejüket.)
A volt káplárnak, hogy Führerré tehesse magát, demagóg beszédeivel előbb meg kellett erősítenie a németséget abban az érzetében, hogy végveszélyben van. Szörnyű veszély leselkedik rátok, hirdette, a fenyegetésnek a legalattomosabb válfaja: a belső ellenség! Be is azonosította a bomlasztó elemeket: ezek az idegen népfaj és vallás tagjai, a zsidók, a nemzeten belül pedig az egység megbontói a megszámlálhatatlanul sok párt. A nemzetet uraló nacionalizmus hevében, a társadalmi bizonytalanságérzet csúcsán nem volt nehéz elhitetni az emberekkel, hogy az idegen népfajhoz tartozó zsidók az ellenségeik. A már asszimilálódottak is, pontosan ezek a rejtőzködők a legalattomosabbak, ők a báránybőrbe bújt farkasok! Azt sem, hogy a nemzeti egységet megbontva csak legyengíti a közösség önvédelmi erejét a rengeteg párt. Egyetlen pártot kell létrehozni, melynek minden kiváló német a tagja lehet! Ezeknek a demagóg módszereknek az egyike sem tekinthető Hitler találmányának, az ő törtető, beteg zsenialitása csupán abban mutatkozott meg, hogy a legkedvezőbb pillanatban és a legfogyaszthatóbb tálalásban kínálta föl azokat.
