A Short cuts alcímet viselő kötet egy olyan szövegkorpusszal lepte meg a gyanútlan síkvidéki olvasót, amilyennel már rég találkoztunk. A napokban Szirmai-díjal kitüntetett Jódal Kálmán ahhoz a derékba tört nemzedékhez tartozik, amely ilyen vagy olyan módon asszimilálódott – és itt nem kizárólag a nyelvi kódokra gondolok. Alkalmazkodni kellett, választani, elfordulni, erre a kötetre ugyanakkor nem a választás, hanem a választhatók halmozása jellemző. Jódal Kálmán halmozza, kiszélesíti a műfajokat, stílusokat, nyelveket – akár egyetlen kiadványon, egyetlen szövegen, egyetlen mondaton belül is. A kötet a végletekre épül, és sokszor olyan elemeket polarizál, melyek társításáról eddig nem is reménykedhettünk. Egymást átfedve, egymást meg nem várva váltakoznak a szent és profán, a hallucináció és képzelet, a valóság és paravalóság kényszerfázisai.
Az eredetinek vélt cselekmény – a cselekménynek hitt cselekmény – elemeire esik szét, majd ezen epizódok asszociációs mezejéből áll össze valami új, valami groteszk, valami, amit csak így, rövidre zárva bonthatunk le. A kötet – azzal együtt, hogy egy-egy rövidhangjáték vezeti fel, majd le – rövidprózákból áll, akárha elfogytak volna a szavak, vagy folyamatosan fogynának, és nem gyarapodnának az írásaktusok során. A szüzsék is sokszor csak a hiány, a csökkenés, a rés, a halál, a térképződés felől közelíthetők meg. Az idő múlása nem lekerekít, hanem lecsupaszít, megfoghatóvá teszi a bordákat, csigolyákat, molekulákat, majd úgy dermeszti meg a tekintetet, hogy lassan az is csonttá fagyott szöveggé lesz.
A szövegek mentén jól kitapintható a válságát élő geokulturális szubjektum, a között-érzésben meghasonlott nemi-kibernetikai-nemzeti-regionális-genetikai-kulturális identitás. Olyan valóságsíkok váltakoznak, ahol minden viszonylagossá, átértékeltté lesz, de teljesen értéktelenné sohasem. Valami mindig megmarad, valami végső ember(köz)i nyom, ami folyamatosan elfojtódni kényszerül. A szubjektum elhagyja a viszonyrendszert, amelybe beágyazódott és a súlypont a szubkultúrába, a szürreálisba, a kibernetikusba, a toxikusba tevődik át. Olyan szövegekről van szó, melyek a határátlépésben összpontosulnak, amelyek a transzmedialitás, transzszexualitás, transzetnicitás túliratát adják. A szövegekben emellett érezhető még a jugoszláv mitológiai háttér, a Neue Slowenische Kunst és az elmúlt évtizedek popkultúrájának hatása. Olyan nevekbe botlunk, mint Wenders, Fassbinder, Lynch, Joyce, Szombathy, Warhol, Silver Surfer, Faust, Alan Ford, Spyderman, Beckett, Lugossy, Obi-Wan Kenobi, Vlad Dracul, Marilyn Monroe, Munch, Finnegan... Az utalásrendszer short cutjai ezúton nyitnak a zene, film, az irodalom, a ’80-’90 évek alternatívái felé, teret engedvén annak a máshollétnek, amelyet a valóságra csak így lehetett rávetíteni.
A kötetet olyanoknak ajánlom, akik vissza szeretnének lépni a klasszikusoktól, akik láttak már Man Rayt vagy Warholt, akik nem lepődnek meg Cage 4′33″-ján, akiknek a Top 10-ben benne van az Eraserhead, azoknak, akik „visszavonulnának, de nincs honnan” és azoknak, akik pont ott lépnek át a tilosba, ahol tudják, hogy a legjobban figyelik őket.
