Ugyancsak a naplóforma határozza meg a Bálint István által Végel könyve mellé helyezett Hódi Sándor Jugoszlávia bombázása és Major Nándor Kosovói gyötrelem című műveket,1 de említhetjük akár Utasi Csaba Abszurdumok abszurduma címmel megjelent háborús naplójegyzeteit is, amelyek 2001-ben a Hídban jelentek meg folytatásokban.2 Ez utóbbi esetében a hidak bombázása különösen fontos, ugyanis Utasi megjegyzi, hogy a péterváradi és a kamenicai híd lerombolása után kezdett el rendszeresen feljegyzéseket készíteni.
1 Bálint István: A szómágiai sámánja. In: Híd, 2001/1-2. 79-80.
2 Híd, 2001/4,5,6.
Balázs Attila Ki tanyája ez a világ című népregényének utolsó lapjain még a rombolás előtt láthatjuk a péterváradi hidat, de már többszörösen is rávetül a pusztítás árnyéka. A narrátor előrevetíti, hogy „a régi híd, amelyen átvonulnak – útban a péterváradi Havas Mária-templom felé –, pár nap múlva a levegőbe röpül. Kinyújtózik a vízben”. Emellett felidézi e híd elődjét is, azt a régi vasúti hidat, amely kicsit odébb állt, mindaddig, amíg a német fasiszták le nem rombolták. Továbbá megidézi Ivo Andrić Híd a Drinán című regényét is, a két hidat és a két építőt párhuzamba állítva nyomatékosítja a Dunán átívelő építmény elkerülhetetlen sorsát („Híd a Dunán. A Tito marsallé. Híd a víz alatt.”1). Danyi Zoltán ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Búcsúzásképpen, meg hogy igazán up-to-the-minute legyen a dolog, Újvidék hídjai a Dunába merülnek: mintha ők is eloldódnának ettől a tájtól, mintha ők is elhagynák ezt a vidéket, lezárva ezzel a menekülések motívumának évszázados láncolatát (egyszersmind talán elzárva az utat a további menekülések elől is).”2
Egy másik Balázs Attila-regényben, A meztelen folyóban a Szabadság híd lebombázása textualizálódik. A „szabálytalan krónika” megörökíti azt, amikor Arsenije Krmpotić, az Újvidéki Televízió sportműsorának operatőrje éppen halad át a Szabadság hídon, és szeme sarkából úgy látja, mintha egy szivar közeledne felé. A férfi kiugrik az autójából, a rakéta becsapódása után pedig átrepül a korláton, „miközben a híd haláltusázó őshüllő nyögésével, ropogva beadja a derekát, és a folyóba zuhan”.3 A híddal ellentétben az operatőr megmenekül, „megkegyelmez neki a felöltözött folyó, amelyből még időben kihalásszák”.4
Végel László Exterritórium című, Ezredvégi jelenetek alcímű esszénaplójában végigkövethetjük, hogyan élte meg egy kisebbségi értelmiségi a NATO-bombázásokat. A péterváradi vashíd felrobbantásáról hosszan ír a szerző. Olyan eseményként jelenik meg, amely után már bármi megtörténhet. Ezután utazik el a naplóíró Újvidékről a biztonságosabb Szabadkára. Indulás előtt felvetődik, hogy búcsút vehetne az öreg hídtól, de miközben ezen töpreng, rádöbben, hogy „az öreg híd már régen összeomlott”.5 Az ifjúsága és a gimnáziumi évei mind-mind erre a hídra emlékeztették, amikor végighaladt rajta, úgy érezte a Balkán és Közép-Európa között ingázik. A híd jelképpé vált, ugyanis az ötvenes-hatvanas éveken itt folyt a vasúti közlekedés is, így amikor a tengerre utaztak, mindig áthaladtak rajta. „A város szívébe kapaszkodó péterváradi híd a Balkán és a Mediterráneum felé nyitott ajtót; téged mindkét világ vonzott. Kalanddal kecsegtetett, de soha sem gondoltál arra, hogy vérpettyes lesz” – írja Végel. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, rengeteg dolog megváltozott, a szellemi határok átrajzolódtak. Végel korábban az újvidéki Duna-hidakon húzta meg a Balkán határait, de felvilágosították, hogy Budapesten húzódik, sőt egyesek egészen Bécsbe, a Mariahilfer-Strasséra helyezték ezt a képzeletbeli limest.6
A híd valós lerombolása csupán láthatóvá tette a belső romokat. Ezzel kapcsolatban érdemes hosszabban idézni az Exterritóriumot: „Újvidék idestova nyolc évtizede dédelgette pusztuló múltját és élvezte trükkös jelenét. Te is részese voltál ennek a cirkuszi mutatványnak. A múlt és a jelen nem találkozott benne, sebhelyes civilizációs határváros maradt, mindig kissé ingatag azonosságú, ennek köszönve ideig-óráig feloldotta magában a Balkánt. De addig oldotta, oldogatta, míg maga is teljesen átalakult, mert nem maradt oldóanyag. Az államhatárok egyébként sem szenvedhetik a köztes helyzetet, a kentaurt mindig kipusztítják vagy a föld alá kényszerítik. A civilizációs határvárosból apránként vénkisasszonyosan sértődött szerbiai provincia lett.”7 A hídnak tehát már nem maradt semmiféle funkciója, ugyanúgy járt, ahogyan a drinai híd Andrić regényében, „a feladat vált hűtlenné, a hídhoz”.8
A 9. ezredvégi jelenetben a lerombolt péterváradi híd színes fotóiról ír Végel, amelyeket az állami propaganda szolgálatába állítottak. Annak ellenére, hogy a hídhoz szorosan hozzátartoztak az albán boltok betört kirakatai, az agresszív falfirkák, valamint mindazok az emberek, akik nem hajlandóak észrevenni, mi folyik körülöttük valójában, a képen a csonka hídpillérek csak a külső ellenség rombolását jelzik, a belső pusztítás láthatatlan marad.
Kontra Ferenc A kastély kutyái című regényének én-elbeszélője olyan képeslapokat küld Magyarországra, amelyeken a lerombolt újvidéki hidak láthatóak. Nem lelkiismeret-furdalást akar kelteni, hanem a köldöknézés, a hallgatás, a felejtés ellen akar ezzel tiltakozni, mondván, hogy ő együtt érezne a magyar írókkal, ha Budapest hídjait bombáznák. A JAK-nak küldött képeslap visszhangtalan maradt, az együttérzés hiánya keserűséget, dühöt keltett a küldőben.9 Ezek az érzések nemcsak Kontra Ferencnél jelennek meg, Végel Exterritóriumában is megtalálhatóak a felháborodás hangjai. Karl-Markus Gauß szerint Végel „fölháborodása, amellyel a kis Európa modelljének fölszámolására irányuló legutóbbi kísérletről, a szerb nacionalisták ama próbálkozásáról tudósít, hogy a vidéket etnikailag purifikálják, s ekképp kiirtsák belőle saját történelmét, azért olyan nagy, mert Végel még mindig hisz abban, hogy a történelem éppen itt, a Vajdaságban járhatna más utakat”.10
Lefelé a Dunán?
Lefelé a Dunán, általában ezzel az iránymegjelöléssel találkozunk. Nyugatról Keletre haladva, egyszerre jár be horizontális és vertikális utat a Duna mentén Claudio Magris könyvének hőse, valamint Balázs Attila A meztelen folyó című regényében a focilabda is lefelé úszik a vízen, érintve a Duna partján sorakozó városokat. Az utazás végén pedig a tengerben való feloldódás határozza meg. Magris a lefelé helyett a Bánát felé irányt is alkalmazza, az 1719-ben Bánátba küldött sváb és bajor lányok nyomában egy visszafelé tartó terjeszkedés nyomait is követi, „hiszen ez a terjeszkedés a második világháború vége óta egészen napjainkig visszavonulássá, a németek Délkelet-Európából való exodusává lett”.11
Végel László oda-vissza, le-fel utazgat, határokat lép át, hogy néhány pillanatra otthon lehessen a senki földjén. Akár a Duna is felfogható senki földjeként, mivel senki sem sajátíthatja ki, de mindenki tarthat rá igényt. Hiába köt össze nemzeteket, országokat, elsősorban mégis természetes határ, és mint ilyen lehet a senki földjének mitikus pontjaiból kialakított vonal. Végel esszéiben Zygmunt Bauman mai csavargójával találkozhatunk, aki „nem azért csavargó, mert idegenkedik vagy képtelen letelepedni, hanem azért, mert ritkák a »megtelepedésre« alkalmas helyek”.12 A valamikori Újvidék megfelelőnek tűnt a megtelepedésre, bár mindig is „a vándorok városa” 13 volt. Az elfogadó, multikulturális közeg eltűnt, az utcákról kiveszett a nyelvi tarkaság, „hirtelen kipusztult, ami többszáz éven keresztül virult”.14 Végel számára problematikussá vált a városhoz való viszony tisztázása: „A város egyszerre vonz és taszít, idegen vagyok benne, habár semmi sem tartozik annyira hozzám, mint ez a világ. Mint fentebb lejegyeztem, úgy érzem magam benne, mint Kafka Prágában, de mégis arról képzelődöm, hogy Újvidék lehetett volna akár egy Duna-parti Trieszt is. A közép-európaiság jelképe, egy furcsa, köztes tér a Balkán és Közép Európa között. Magris írta Hermann Bahr nyomán, hogy Trisztben úgy érzi magát az ember, mintha sehol sem lenne. Azonos érzés fojtogat Újvidéken, mintha sehol sem lennék. Ez a közös élményem a trieszti Magrisszal, aztán elválnak útjaink.”15 Bányai János16 és Konrád György17 is a veszteséget hangsúlyozza Végel Újvidékével kapcsolatban. Valójában két Újvidék létezik, „az egyik a valóságos, az idegen, a másik a kitalált, az enyém, én pedig mindkettőben egyszerre létezem”18 – írja Végel.
Balázs Attila sem lefelé utazik a Dunán, a történelmi események miatt felfelé ment, szemben a folyás irányával, „mint a szentendrei szerbek egykor, kiknek zöme aztán valamikor visszament, mert itt mindig is nagy volt a közlekedés, a különféle helycserés támadás.”19
Ki lefelé, ki felfelé, ki mellette, ki rajta, de mindenki utazik valamiféleképpen a Dunán, az európai kolumbuszi utazás egyik fontos útvonalán (Végel László). Az irányokat illetően Magris is elbizonytalanodik egy helyen, megjegyzi, hogy Hölderlin a Duna futását kétféleképpen is leírja, a német ősök mitikus utazásaként a nyári napok felé valamint Héraklész útjaként Görögországtól a hüperboreoszok földje felé.20 „A forráshoz vezet-e hát vissza a folyó, és ha igen, akkor azok a szép nevű fekete-tengeri torkolatok nem a véget, hanem az eredetet, az élet kezdetét jelentik?”21 – teszi fel a kérdést Magris, majd azonnal megpróbál választ adni rá: „Lehet, hogy minden utazás az eredet felé irányul, önmagunk arcát keressük általa, s a fiat-ot, amely előhívta a semmiből. Az utazó a valóság kényszere elől menekül, amely az ismétlődések fogságában tartja, s a szabadságot és a jövőt kutatja, jobban mondva egy még nyitott, még szabadon megválasztható jövő lehetőségét, a gyermekkort tehát, a szülői házat, ahol még előttünk van, még vár ránk az élet.”22
1 Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ. Kortárs Kiadó, Budapest, 2000. 161.
2 Danyi Zoltán: Magyar cocktail. In: Híd, 2000/6-7. 493.
3 Balázs Attila: A meztelen folyó. folyópróza. Árkád – Palatinus, Budapest, 2003. 19.
4 Uo.
5 Végel László: Exterritórium. Ezredvégi jelenetek. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000. 113.
6 Végel László: A Balkánról és rólunk. In: Mozgó Világ, 2006/8. 84.
7 Végel László: Exterritórium. Ezredvégi jelenetek. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000. 118.
8 Ivo Andrić: Híd a Drinán. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. 353.
9 Kontra Ferenc: A kastély kutyái. Forum, Újvidék, 2002. 118–119.
10 Karl-Markus Gauß: A Dunán lefelé. Részletek. In: Híd, 2010/5. 11.
11 Claudio Magris: I. m. 79.
12 Zygmunt Bauman: Töredezett életek, töredezett stratégiák. In: Ex Symposion, 2002. 40-41. sz. 9.
13 Vö. Végel László: Közép-európai pályaudvarok. In: Mozgó Világ. 2008/11. 83.
14 Végel László: Exterritórium. Ezredvégi jelenetek. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000. 85.
15 Végel László: Az emlékezés csapdái. In. Mozgó Világ. 2009/3. 93.
16 Bányai János: Egykor és most: minden együtt. Végel László születésnapjára. In: Híd, 2001/1-2. 53-54.
17 Konrád György: Nem sok embernek van egy városa, Végel Lászlónak van. Végel László február 1-én lesz hatvanéves. In: Híd, 2001/1–2. 62.
18 Végel László: Az emlékezés csapdái. In. Mozgó Világ. 2009/3. 93.
19 Balázs Attila: A meztelen folyó. Budapest, Árkád – Palatinus, 2003. 241.
20 Claudio Magris: I. m. 302.
21 I. m. 302–303.
22 I. m. 303.
