Ha van rá szavunk, miért ne létezne bármi, ami megnevezhető? Ha kimondható, miért kellene elhallgatnunk? Hiába a „nincs” fogalma, a szó csupán önmagában létezik. És mint öröktől fogva, most sem a jelentése számít, hanem a jelenléte. Itt téved sok tagadó. Némely szavaknak nem jelentésük van, hanem jelenlétük. És az emberi természet ösztönösen megkülönbözteti a pusztán létező szavakat a valamit jelentő szavaktól. A „nincs” vagy a „semmi” vagy a „nem” akkor lennének képesek jelenteni valamit igazából, ha az a nyelv, mely őket létrehozta, éppúgy nem létezne, ahogyan az ő valamire utaló jelentésük sem létezik. Nyelvünk (másoké is) természetszerűleg pozitív előjelű, még ha a saját nemlétére is léteznek kifejezései. De ez mind távol áll a filozófiától, lingvisztikától, etikától, a Vatikántól vagy valami hasonló, kategorizálható jelenségtől. Mert mindez a LÉTEZÉS maga. (NAGY szavak, ugyebár).
(Habár a „távol áll a filozófiától”, vagyis a „nem filozófia” kijelentés is ugyanazt a tagadást hordozza magában, amit minden „nem” vagy „nincs” vagy „kuss”, s ha belemerülünk egy eredettani polemikába (kit érdekel?), végig próbálván követni a pró és kontra vélemény-szigeteket, akkor sem szabadulhatunk attól a ténytől, hogy mi is csak vagyunk, talán kimondva, talán megnevezve, de minden esetben létezve és evezve, tegezve Isten által, és ő is miáltalunk, mert kimondatik, ami a szívünket nyomja, ilyen mondatokból alakult a történetünk, a történetünkből viszont mi alakultunk és alakulunk továbbra is, és mindaz, ami ezalatt megérintett és megérint bennünket, alapjában véve a „van” jegyében zajlik. A „nincs” is).
Típuskérdés. Léteznek „nem” emberek, akik attól vannak, hogy sok mindenre azt mondják, nem vagy nincs, vagy csak mosolyognak okosan, hogy ugyan már. De ők, furcsamód, vannak. Lehet, hogy ez számukra nem fontos, viszont tény. És őket is szeretjük, ahogy saját magunkat, már ha saját magunkat szeretjük. Vagy az aktuális szerelmünket, ha fenéken talált bennünket Ámor kis nyila, s ezáltal turbókompresszorra kapcsolt testünkben-lelkünkben a bio-, pszicho- és fiziológia. Vagy ilyen sincs? Ilyesmi sem létezik? Halottaink sem, akiket szerettünk, de ezt ma már senki előtt nem tudjuk bizonyítani? Ők sem léteztek? Utódaikat átejtő délibáb voltak? Ne is tagadjuk: azok voltak. Igen. De voltak, s mindegy, kik, mik voltak. Jelen idő voltak, múlt idő lettek. De lettek, nem litvánok, és vannak, nem nincsenek. Miáltalunk, saját okoskodásunk által, saját emlékeink által, Isten által, aki, ha csak egy szó is (a zsidó hagyományban (is), talán pont ezért megnevezhetetlen? vagy mert a megnevezhető önmagában már gyanús?), mégis létezik, ugyanúgy, mint minden más fogalom, csak többször emlegetjük, hozzuk méltatlanul szóba. Szidjuk, mert nincs. Nem szidjuk, mert van. Dicsérjük, mert ki tudja? Meg sem említjük, mert ez intellektuális körökben illetlenség. A divatdiktátorokat (bármilyen szférában) megemlítjük, mert ez divatos és elvárt. Isten-isten, koccintunk. Azután: NAGY szavak, mondjuk legyintve, és közben nem érzékeljük, hogy már a „BÖRZE” a NAGY szó. Egyszerűen átszoktunk rá, lám, magam is leírtam, mert mertem. Értelmiségiként. És szégyellem magam közben. A valódi nagy szavak megbosszulták magukat, amikor valami túlésszerűsített prüdéria által (valóság?), nem engedtettek kimondani.
Mindez mindenkinek a magánügye. Mindez, amit fentebb, jogtalanul és arcátlanul egyetemesítettem, magánügy. Megkövetek érte mindenkit, aki megkövetésre szorul. Mert ez is fontos: tiporjuk a szentséget, a tiprókat meg megkövetjük, saját tökéletlenségük nevében. De mi is tiprók vagyunk, ne feledjük. Igazából csak szavaink vannak, semmi egyebünk. De mivel „semmi” az nincs, „valami” egyebünk azért kell hogy legyen. De mi?
Van egy szó, amit ide kellett volna írnom.
Kiürült a vörösboros poharam. Mondjátok meg: miért tegezzük Istent?
