Az Öreg almafájának egy oltott ágán apró, pici, illatos, piros-zöld téli alma termett. A nagymama ebből az almából évről évre áhítatosan fölkötött egyet-egyet a karácsonyfára mindazoknak, akik elmentek, akiket nem felejtünk el, akiket szentestén megbékélve emlegetünk legalább néhány pillanatra magunkhoz ölelve őket az örök világosságból. Almát készített az Öregnek, pedig az Öreg élt a nagymama lelkében, almát készített a Kistibinek, a legkisebb fiának, akit huszonhárom éve Kistibinek hívott, és a Pista bácsinak, a legnagyobbnak, akit a partizánok alig fél éve, hogy elvittek.
Valami nagy-nagy csoda kéne! Sehogy se zökken a helyére ez a megfurcsult világ. Eső esik, amikor hó kéne; víz, sár, hideg. Rossz az idő, szomorú vagyok, pedig ennek a hónapnak minden napja fenyőillatú és csodaváró, minden perce reménykedés; hajnali misét, kis jászolt, meleg szalmát, gyertyát, orgonaszót, csillogó poharakat, ünnepi asztalt juttat az eszembe. Mindennap megváltásról suttog, minden perc elfelejtettnek vélt dallamok, szagok, színek emlékét támasztja föl.
Jár az anyám keze, mint a motolla. Az anyámnak nagyon szép keze van. Az ujjai keskenyek és finomak, a körme ívelt, gyöngyházszínű és fényes, mint a kagyló belseje, a tenyere rózsaszín, a keze feje sima és ránctalan, sehol egy kidagadó ér. Az anyám gyapjút gombolyít, de minek! Minek gombolyagról gombolyagra gombolyítani? Ráadásul a gombolyag minduntalan kiugrik a szakajtóból, és elgurul, nekem kell visszahoznom, mert az anyám keze túl gyorsan jár, az arca piros, a szeme gyanúsan fénylik. Surrog a keze, surrog a keze alatt a gyapjú… délelőtt… posta… ezek már megint kaptak… ezeknek nem elég az amerikai… ezek már német csomagot is kapnak… ennyit én is megértettem a szerb szóból. Surrog az anyám keze, surrog a fonal. Csak tudnám, miért kell átgombolyítani, mikor csak ma jött meg!
Esteledik, a decemberi délután lassan éjszakai csendbe süpped, az udvaron titokzatos, tompa zajok. A tél neszei. Reccsen a faág, pattog a nyirkosra ázott téli farakás, cikkan a tégla, zizeg, hajladozik a jégvirág a mosókonyhában, szuszog a hideg a fáskamrában, morogva mocorog az árnyék az eresz alatt. Az ablakban apró láng libeg, végtelen messzire világít, és még ennek a reszkető, remegő pici lángnak is van leheletnyi hangja. Ez a láng maga a testet öltött fény, decemberben minden délután fölragyog a nagymama ablakában. Fönn, valahol nagyon messze vadludak húznak. Vadlibák. Hangjuk átható, szinte kong, visszhangzik tőle az égbolt, alighanem nagyon hideg lesz.
Hajnalban csontig ható hidegben magát egészen a láthatatlanságig összehúzva rorátéra jár a nagymama. Kivehetetlen és fölismerhetetlen szürke árnyék a feketébe hajló, sűrű szürkeségben, de az anyám egyre csak azt hajtogatja, hogy nem szabad kockáztatni, a csomagok úgyis nagyon föltűnőek. Jár a keze, mint a motolla, surrog a fonal. Mi lehet abban a gombolyagban? Fél szemmel a nagymamát lesem, a kötőjében behozta az almát, számolgatja, nagyon komoly az arca, alig hallom, mit mond. Fényes, fehér selyemcérnát nyom a kezembe, minden alma szárára kis hurkot kötünk. Én is nagyon komoly vagyok. Eggyel több almát készítünk, a másik nagymama hetvenegy éves volt, nem élte túl a járeki lágert.
A gombolyagban pedig… a gombolyagban ezer szem szacharint találtunk, és ez azt jelentette, hogy az unokatestvéreim jó helyen vannak, nekik sikerült megszökniük.
Tavaly karácsonykor kevesebb üdvözlőlapot küldtem, mint tavalyelőtt, és az idén is kevesebbet küldök, mint tavaly. Beesteledett, gyűlik az alma, annyi van már, hogy föl se fér. A karácsonyi fenyő örök életet jelentő, gyantaillatú ágai paradox módon a mi apadó létezésünket hirdetik. Ám amíg élek, emlékezem, s amíg emlékezem, élnek azok, akikre emlékezem. Élnek, és kis, piros-zöld almát kapnak. Nekem ettől egy kicsit helyére zökken a világ.
2010. december 8.
