A kislány szomorúan pakolgatta a táskájába a könyveket és a füzeteket. Ő maradt utoljára. Ez eddig nem volt rá jellemző: mindig elsők között viharzik le a lépcsőn, a táskáját útközben veszi a hátára. Ma egész nap szótlanul ült a padban. A tanító néni is pakolászott, de fél szemmel a bánatos gyereket leste. December hatodika volt, kint szállingózott a hó. A gyerek egyszer csak halkan megszólalt: „A tanító néninek is hozott virgácsot a Mikulás gyerekkorában?” – kérdezte.
Némi nyomozás után a tanító néni kiderítette, miről van szó. A kislány előző nap mínuszt kapott az első órán – mert elfelejtette elvinni a sima lapú füzetet – ugyanúgy, ahogy az osztály nagy része. Nem volt tétje, de hát járt, mert ez volt a lefektetett szabály az osztály tanulói és a tanító néni közt. Az ötödik óra végére ki is ment a gyerekek fejéből. A kislány is elfelejtette otthon elmondani. Csak véletlenül derült ki, mert a délutáni fogadóórán a tanító néni megemlítette a szülőknek. Tisztán csak azért, nehogy megint előforduljon. Hazatérve a szülők kíváncsian lesték, hogy bevallja-e már a mínuszt, de a lányuk gondtalanul játszadozott a szobájában, és a provokációra (jól viselkedtél-e, mit hozzon a Mikulás) még csak el sem pirult. A szülők megdöbbentek, hogy a jól nevelt, becsületesnek hitt gyerekük ilyen pimaszul hazudik, hát a csizmájába este egy csokor vesszőt is illesztettek. Nem is értették, miért megy aludni egy falat csokoládé nélkül.
Év végén fokozott igénybevételnek vannak kitéve a gyerekek az iskolában. Dolgozat dolgozat hátán, felelések tömkelege, mind nagy pszichés nyomás. Várják a dicséretet, és ahogyan nekünk, nekik is rosszulesik a kritika. Természetesen nem cél elhallgatni azokat a dolgokat, amelyekkel elégedetlenek vagyunk, hiszen az az illúziókeltés, hogy mindent jól csinálnak, téves önértékeléshez vezet. Viszont arra nagyon kell vigyáznunk, hogyan és milyen körülmények közt kerül sor a kritikai észrevételeinkre. Már volt szó az erőszakmentes kommunikáció módszeréről, így most szeretném fölhívni az olvasók figyelmét a dicséret és elismerés jelentőségére, illetve arra, hogyan kerüljük el a dicsérés csapdáit.
Először azt érdemes tisztáznunk, miért dicsérünk. Mi a célunk vele? Többnyire azt szeretnénk, hogy a dicsérettel megerősítsünk valamit, például egy magatartásformát, vagy növeljük az egyén kompetenciaérzését, önbizalmát. A legnagyobb hiba tehát az lehet, amikor nem dicsérjük meg a gyerekünket. Olyan nincs, hogy a kölyök csak marhaságokat csinál, találjunk rajta csodálnivalót! Mondani is kell, hogy büszke vagyok rád, fiam, mert tavaly csupa kettest hoztál haza, most meg főleg hármasaid vannak. De a nonverbális dicséret is nagyon fontos: az elismerő pillantások, a bátorító bólogatás, hogy így kell ezt csinálni.
Amit okvetlenül hagyjunk ki a dicséretből, az a de. Például: „Milyen szépen fölporszívóztál, de hogy hagyhattad ki a sarkokat?” Ilyenkor leforrázottnak érzi magát a „megdicsért”, hiszen lássunk be, ez nem dicséret, csak becsomagolt elmarasztalás. Nekünk sem esne jól, ha azt mondaná a párunk, de szép ez a piros koktélruha, kár, hogy egy bálna vagy benne.
Vigyázzunk arra is, nehogy mindenféle apróságért ömlengjünk. Egy idő után nem lesz hitelünk, és a dicséret nem éri el a célját. Ha megfigyeljük magunkat, és rájövünk, hogy mint egy beakadt lemez, ismételgetjük: „Ügyes vagy, kicsim!”, akkor ideje váltani. Lehet, hogy jó ideje már olyan dolgokat dicsérünk, ami magától értetődő a gyerek számára. Míg a négyévest boldoggá tesszük, amikor elismerjük az odafigyelését, ha szétnéz a zebrán, a tinédzser előtt biztosan elássuk a tekintélyünket egy időre.
Dicséret az is, amikor megköszönjük gyerekünk együttműködését a családi életben. Időnként el lehet ám mondani a legapróbbaknak is – mondjuk elalváskor –, mennyire boldoggá tesz bennünket, hogy segít nekünk bevásárolni, hogy mennyivel könnyebb dolgunk van, amikor fogja a kezünket az önkiben, és nem követel újabb és újabb zsákmányt a kosárba. Vonjuk be az otthoni pakolászásba a gyerekünket is: „Kösz, hogy beviszed a fürdőszobába ezt a törölközőt!”
Alkalmazzuk a dicséretet különböző helyzetekben. Lehet csak könnyedén, egy rövid mondatban, de beszélhetünk hosszabban is, részletesen kitérve arra, miért fontos az, amit tett. Figyeljünk oda, mikor dicsérjük meg a gyereket; egy kamasznak a haverjai előtt megköszönni, hogy elmosogatott, nem jó pont.
Gondoljunk ezekre a dolgokra akkor is, amikor gyerekünk a kezünkbe nyomja a félévi piros (vagy kék) kis könyvecskét!
