„miért éppen a Duna az a folyó”
Ha a Dunáról gondolkodunk, Európáról, az európai történelemről és az európai értékekről is gondolkodunk,1 állítja Anne-Rachel Hermetet Lehet-e egy könyvnek Duna-formája? című írásában. Véleménye szerint a Duna megidézése „mind esztétikai dimenziót, mind történelmi és ideológiai tartalmait tekintve megvilágító erejűvé válik, ha a kontinensről töprengünk, s az elbeszélés lehetséges összefüggéseinek faggatására biztat: hogyan vélekedjünk az olyannyira különböző történelmekről, hogyan fejezhetnénk ki a sokféleséget, mi lehetne a választott forma?”2 A történelemre, a sokféleségre és a választott formára irányuló kérdésfeltevés jelen dolgozatnak is a sajátja, hiszen lehetetlen e folyóval az említett kategóriák érintése nélkül foglalkozni. A vizsgálódás terepe pedig a kortárs vajdasági magyar irodalom.
1 Anne-Rachel Hermetet: Lehet-e egy könyvnek Duna-formája? Magris és Esterházy. In: Műhely, 2005/5. 6.
2 Uo.
A Duna, e történelemmel terhelt, egyszerre összekötő és elhatároló funkciójú, többnemzetiségű és többnevű folyó Európa ütőereként, vízi országútjaként régóta meghatározó szerepet tölt be a dunai népek életében. Claudio Magris e folyamot mint metaforát értelmezi, amely „összetett és ellentmondásosan rétegződő modern identitás, sőt mindenféle identitás metaforája, mert a Duna nem azonosítható egyetlen néppel vagy kultúrával, hiszen sok országot átszel, sok népet, nemzetet, kultúrát, nyelvet, hagyományt, politikai és társadalmi rendszert összeköt.”1 E térség története bővelkedik az egységesítő, szövetség létrehozását célzó, soha meg nem valósított tervekben, jegyzi meg Magris Duna című könyvében. Gondoljunk itt Wesselényi Miklós báró dunai szövetségére, Széchenyi István 1849-es soknemzetiségű programjára, Kossuth dunai konföderációs tervére vagy a román Aurel Popovici 1906-os tervezetére, amely A Nagy-Ausztriai Egyesült Államok címet viselte.2 Eszünkbe juthat továbbá Németh László is, aki a dunai népek sorsközösségéről írva szorgalmazza „tejtestvéreink” megismerését.
A dunai rokonság kérdéskörét Végel László is érinti többek között A soknyelvű Duna és soknevű városai című esszéjében.3 A Duna nemzetköziségét hangsúlyozva felteszi azt a kérdést, mennyire vagyunk nemzetköziek mi, a Duna mente polgárai. Korábban a többnevű városok lakosai anyanyelvükön köszöntötték egymást, így építették a dunai Bábel tornyát.4 Végel 1991-ben a Duna vajdasági szakaszának különleges démonikus erőt tulajdonított. Az újvidéki író szerint Közép-Európa és a Balkán találkozásában több misztikum rejlik, mint a forrás környékén. E két kiszámíthatatlan világ „egymással elkeveredve lidércesen vonzó, örvényszerűen balsejtelmű, még akkor is, ha a hömpölygő víz felszínén játékosan csillognak a fehér habfodrok. Az újvidéki híd felett érzékelhetően elkeveredik a kétféle levegő, mindkettőt mélyen belélegeztem, sokszor elbódított delejes misztikuma”5 – így vélekedett Végel 1991-ben. Mindez már a múlté, a folyó soknyelvű városai nyelvileg elszegényedtek, Újvidék sem az már, ami volt nagyjából húsz éve, hiszen „megbántottuk közös hazánkat, a Dunát, amikor tömegsírokat teremtettünk a medrében, vagy pedig határaink szerint reteszeltük volna el”.6 Végel e helyzet orvoslására a dunai nyelvek iskolájának megnyitását kínálja fel, ahol a fiatalok megtanulhatnák egymás nyelvét. „Lehet, hogy kezdetben csak annyit kell elsajátítaniuk, hogy köszönni tudjanak a szomszédoknak. Mint a nagyapáik. Minden városunk gazdagabb lenne. Vagy pontosabban: csak akkor lenne igazi Duna-parti város” – írja Végel László. Az egyetlen elfogadható magatartás tehát Európa második legnagyobb folyama mentén a heterogenitás elfogadása és hangsúlyozása lenne. Ehhez nélkülözhetetlen a szembenézés a történelemmel.
„maga a folyó a híd”
Jelen dolgozat a közelmúlt történelméből az 1999-es NATO-bombázások időszakára fókuszál, mivel ez az eseménysor a lerombolt Duna-hidak révén természetszerűen torkollik a Dunáról folyó diskurzusba. Anne-Rachel Hermetet szerint „a Duna tere mintha csak az idővel összevegyítve lenne megragadható”,7 tehát e témaválasztás egyáltalán nem idegen a Duna lényegétől.
A vizsgálat célja a lebombázott hidak feltérképezése Végel László Exterritórium című esszénaplójában, Balázs Attila Ki tanyája ez a világ című népregényében és A meztelen folyó című folyóprózájában, továbbá Kontra Ferenc A kastély kutyái című regényében. E művek a 2000-es évek legelején jelentek meg, tehát szinte közvetlenül bombázások után íródtak. Tzvetan Todorov a múlt megőrzésének három szakaszát különíti el, az első a tények megállapítása, a második a véleményalkotás, a harmadik pedig a felhasználás. Az első szakaszhoz a tanú személye kötődik, aki felidézi az emlékeit, a véleményalkotás pedig a történész feladata. A múlt felhasználását a megemlékező végzi el, akit saját érdekei irányítanak a történelem egy darabkájának kiválasztásakor, kiemelésekor.8 Végel László, Balázs Attila és Kontra Ferenc művei az időbeli közelség miatt a tanú szerepét töltik be. Ezt az állítást még inkább alátámasztja a hasonló, a tanú szerepet erősítő formaválasztás, Végelnél és Kontránál naplóval, Balázs Attilánál viszont személyes hangvételű krónikával találkozunk.
(Elhangzott az Újvidéken megtartott 9. Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencián. Az írás második részét jövő heti számunkban közöljük.)
1 Claudio Magris: Duna. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992. 441.
2 I. m. 292–293.
3 Végel László: A soknyelvű Duna és soknevű városai. In: Európai utas, 2007/3-4. p. 5–8.
4 I. m. 6.
5 Végel László: Bevezetés a fattyúregénybe (II). In: Holmi, 2006/9. 1208.
6 I. m. 8.
7 Anne-Rachel Hermetet: I. m. 9.
8 Vö. Tzvetan Todorov: A rossz emlékezete, a jó kísértése. Mérlegen a XX. század. Napvilág Kiadó, Budapest. 2005. p. 115-127.
