Arról megoszlik a vélemény (a családon belül mindenképp), hogy lehet-e szeretni a vasalást, hovatovább élvezni. Még sokakban él az a versbéli, más esetben filmeken görnyedő mosónő alakja, aki – miként a címbe foglalt szerszámmal végzett művelet kényszerű hőse – gőzben-verejtékben sóhajtozik vagy mereng. Nem kizárt, hogy a férfiak többsége irodalmi ihletettségből kerüli a vasalót, mégis valószínűbb, hogy a hagyományos férfi- és női szerepek továbbélése, illetve annak anya-fiú és feleség-férj párosítása alapozta meg azt a kényelemmel vegyes viszolygást, ami átlöki a vasalót a deszkán, és a nők térfelére préselve a kezükbe nyomja. Nem szabadulhatnak tőle, bármennyire szeretnék a maguk számára elfogadhatóvá tenni azt az apró örömet, amit mondjuk egy ing mandzsettája vagy egy nadrág éle jelenthetne.
Még homályos emlékem van arról, hogy az olyan úgynevezett „totális társadalmakban”, mint amilyenben részem volt egy éven keresztül, nos a katonaságban esetlenül, ügyetlenül tologattuk a vasat ide-oda, hogy ne úgy nézzünk ki, „mintha tehén szájából rángattuk volna ki (a ruhánkat, ingünket, nadrágunkat)”, mondta volna édesanyám, aki szerencsére csak ritkán látta meglehetősen szomorú állapotomat. Sokan állítják, még többen hiszik azt, hogy a szervezet leromlását, pusztulását megelőzi az igénytelenség, a saját külső fokozatos elhanyagolása: történetek sora szól az embertelen körülmények között is borotválkozó hadifoglyokról, persze olyanokról is, akik feladták önbecsülésüket, és döbbenetes mélyre zuhantak. Bárhogy is szépítjük a dolgokat, felfedezhetünk némi szabályszerűséget romlás és vasalatlanság között.
Mindenki megnyugtatására le kell írnom: nem (csak) miattam estek szét helyi hatalmak a kilencvenes években, sokkal inkább a gerjesztett vasalóhiányt kell okolni. Elmúlt már a nyalka katonák és kimenős cselédek keddi és szombati találkaideje, elmúlt a sramli varázsa. Maradt a matrac alatt „vasalt” ing látványa és élménye, valamint a hálótermek áporodott levegőjének „katonás” szaga. Végső soron a fekve és ülve vasalás nem is vasalás. Mert nem vasalóval történik.
Vasalni vasalóval lehet. A vasaló egyszerre lehet főnév és melléknévi igenév is. Ettől szép: olyan, mint a cipőfűző, csizmalehúzó, dugó stb. Több jelentése is van, hiszen vasalni egyszerre jelent vassal megerősíteni, valamint rabláncra verni. Hogy a ruha simítását is vasalásnak nevezzük, kétségtelenül abban a tényben gyökerezik, hogy ezt mifelénk vasból készült tárggyal művelték. Következzék hát a vasaló harmadik jelentése, a Magyar néprajzi lexikon vasaló címszavának kivonatos ideillesztésével: „A vasaló a Tiszántúl északi részén, a Hortobágy környéki pusztai legelőkön pásztorok által használt, a tűzhely védelmére állított fedetlen, kör, ovális vagy körte alaprajzú nád- vagy kukoricakóró építmény… A földbe ásott árokba állított, befelé dűlő, két-három rendben megkorcolt nádfal a tüzet és az ételt főző pásztort védelmezte az esőtől és a széltől. A vasalóban csak az élelemtartó láda, a főző- és evőeszközök kaptak helyet. A tűz a közepén égett, fölötte szolgafán lógott a bogrács… A név eredete ismeretlen.”
Ha egy kicsit belepiszkálunk a vasalás kultúrtörténetének mindenki által elérhető passzusaiba, észre kell vennünk azt a bizonytalanságot, amit a múlt ködébe vesző első adatokat övezi: mint minden korai kulturális eredmény esetében, itt is kínai (más esetben görög) találmányként kezelik a források a vasalást. Ez az időszak és kultúra beható ismerete kellőképpen távol van a bizonyosan megfigyelhetőtől, éppen ezért ildomos rá és vívmányaira hivatkozni. Tehát: Mint más háztartási készülékek esetében is, a vasaló feltalálásának időpontját sem lehet pontosan tudni. A vasaláshoz hasonlítható tevékenységgel kapcsolatos legrégebbi bizonyíték egy i. e. 540-ből származó görög vázán látható: két asszony lepedőket húz és nyújt (Metropolitan Museum of Art, New York). A mai napig talált legrégibb vasaló egy serpenyő alakú vasaló a kínai Han dinasztia korából (i. e. 206–220). Ezt homokkal és parázsló szénnel töltötték meg, és a nyél végét sárkánnyal díszítették (Hong Kong Museum of Arts). … A vasalásra használt eszközök a XVII. század végéig – legalábbis Európában – nem alkalmaztak hőt. A hideg vasalás egyik fő oka az volt, hogy a leggyakrabban használt keményítő anyag, a búzából készített keményítő hő hatására megsárgult. Az az ötlet azonban, hogy a ruha vasalása hő felhasználásával könnyebb lehet, a XVII. században egyre inkább előtérbe került. Feltalálták a fémből készült vasalókat, bár néhány országban (pl. Hollandiában), ahol nem volt vasérc, nem voltak öntödék vagy fémfeldolgozási hagyományok, egészen a XX. századig egyedülálló, sárgarézből, fából és üvegből készült vasalóeszközöket használtak. … A XIX. században a vasalót dísztárgynak és értékes ajándéknak tekintették.
Kérdés, hogy karácsony táján szeretteink miképpen viselkednének, ha a fa alatt eme hasznos háztartási cikket rejtő dobozt vélnének felfedezni: javaslom hát, hogy csak hosszas és körültekintő puhatolózás után tegyék meg az erre vonatkozó határozott lépéseket.
