Azt mondják: a név kötelez. Azt is mondják viszont, hogy mindenki a saját szerencséjének kovácsa. Mi történik tehát azzal, aki a saját sorsát irányítaná, ámde neve másfelé viszi? Predesztinálhat-e bárkit is bármire az, hogy hogy hívják? Vagy a változékony időjárás tehet mindenről? Lovas Ildikó legújabb könyve ilyen és ehhez hasonló, valamint teljesen más kérdéseket boncolgat.
A kis kavics két nő életének történetét futtatja párhuzamosan. Pontosabban két nő saját magáról vallott és vállalt elképzelését. Leni és Léni regénye arról szól, milyennek látjuk magunkat, és milyennek látnak minket mások. Valamint hogy milyen befolyása van az életünkre azon eseményeknek, amelyekről tudunk, és azoknak, amelyekről nem tudunk (egy pontosan levezetett logikai szál ugyanis ráébreszt minket arra, hogy bizony, az is irányítja az életünket, amiről nincs is tudomásunk).
Mi kötheti össze vajon Leni Riefenstahlt, a náci filmrendezőnőt és Kozma Lénit, a vidéki történelem-tanárnőt? Első ránézésre, a nevükön kívül semmi. És a kezdeti félreértések után maga Léni is reméli, hogy semmi közös nincs benne és abban a német nőcskében. Pedig ha tudná… A párhuzamos szerkezetnek köszönhetően az olvasó viszont tényleg tudja is. Léni elmeséli, hogyan változott meg élete azon a nyári napon, amikor egy hullát találtak az iskola padlásán. De elmeséli, hogy egyáltalán hogyan alakulhatott úgy az élete, hogy negyvenévesen még mindig a szüleivel él, és helyettesítő tanár egy általános iskolában. Leni Riefenstahl viszont nem a jelenét meséli. Ő történelmi távlatból beszél. Abban az időben szólal meg, amikor már tudni lehetett, a nácizmus egyáltalán nem felemelő ideológia, egyáltalán nem nemesít meg senkit. Leni a jövő ismeretében fogalmaz, saját szerepét mindig csak a művészet szempontjából emeli ki. És ha nem lennének a zárójeles tényközlések, el is hihetnénk neki, hogy ő semmiről sem tudott, ő pusztán a művészetért élt, egy naiv nő volt, aki rossz korban született, ezért belekeverték a politikába.
Leni is, Léni is a legjobb akart lenni. Egyiküknek volt képe ahhoz, hogy kihasználjon mindent és mindenkit, másikuknak nem. Mindketten Afrika varázslatára vágytak. Egyikük sem lehetett maradéktalanul boldog. Nem folytatom. Környezetük sokkal hasonlóbbnak látta őket, mint azt bárki is gondolná. Mindketten kis kavicsok voltak, amelyek megakasztották a rendszer, a gépezet hibátlan működését. A különbség az, hogy míg a náci szajha-Leni náci szajha maradt, a komplexusos jégcsap-Léni felengedett, és megtalálta önmagát.
A kis kavics fikció is meg nem is. Igaz is meg nem is. Nyilván fikció, hiszen minden irodalomelmélet egyik alapmondata, hogy a regény fikciós műfaj. A szabadkaiak viszont pontosan tudják, hogy melyek azok a részek, amelyek kicsit sem fiktívek. Hogy miért a szabadkaiak? Mert ha kimondva nincs is, minden mondatból, minden betűből tudni lehet, hol játszódik a történet. Nincs szépítés, nincs mese, amikor a könyvtárról, a színházról, a palicsi útról vagy a vasúti sínekről van szó. A helyszínekhez kapcsolódó történeteket sem teljesen a fantázia szülte. A padláson talált mumifikálódott hulláról már én is hallottam. A kiközösítést, a megnemértettséget, az ábrándozást mindannyian ismerjük. Mennyi a valóságtartalma a könyvnek? Pont annyi, amennyi ahhoz szükséges, hogy elhiggyük: Kozma Léni köztünk él, Leni Riefenstahl művészete pedig megkerülhetetlen.
Amikor ezt a könyvet kézhez kaptam, a szerző megkérdezte, mit olvastam már tőle. Kissé szégyenkezve ugyan, de bevallottam, hogy még semmit. Hogy akkor hogyan akarok írni most erről? Nos, nem kell az író egyetlen korábbi művét sem ismerni ahhoz, hogy egy adott kötetről véleményt mondjunk. Másmilyen lesz azonban a megközelítés, ha már ismerjük a stílusát, a szerkesztésmódját, a gondolatmenetét. Tartottam magam az eredeti elképzelésemhez, végül mégis inkább elolvastam két másik Lovas-regényt is. Nem az az érdekessége Lovas Ildikó könyveinek, hogy egyes szám első személyben íródnak, hiszen ezt a fogást sokan alkalmazzák (kinek könnyebb, kinek nehezebb így írni). Sokkal érdekesebb, hogy ezek az ének mely pontokon találkoznak. Egyik sem teljesen maga a szerző, mégis mindegyik visszaad valamit abból, hogy milyen is lehet az ember, aki ezeket a regényeket írja. Azzal, hogy ezt a bepillantást megengedi nekünk az író, felbecsülhetetlen értéket ad műveihez.
Többek között attól jó egy könyv, ha úgy érzem, rólam szól. De legalábbis nekem szól. Éppen nekem, és nem másnak. Ha el tudja hitetni velem, hogy a szerző (ismeretlenül is) engem akart megszólítani. Lovas Ildikó könyve pont ilyen. Kozma Léni folyamatos szerencsétlenkedése és a helyettesítő tanárságig való eljutása (mindazokkal az álmokkal, amelyeket kislány kora óta kergetett) olyan húrokat pendít meg az olvasóban, amelyekről nem is tudott. Vagy tudott, csak nem vett róluk tudomást. Ha pedig tudomást vett, szégyenkezve elrejtette. A kis kavics annyira Léni és Leni könyve, amennyire minden olvasóé, akit megérint, és akit magával ragad.
