Akkor már alig volt foga az én Balogh öreganyámnak, született Lukács Veronának, amikor rákezdte a Tiszába lövés enigmáját mesélgetni, és én nem igazán értettem meg semmit, de azt megtanultam tőle, hogy Píszár Julis néninek hangosan és előre köszönjek, mert a fia negyvennégyben, a zentai magyarok kivégzésének idején a Tiszában végezte. Anyám nagyon későn – ősz hajú lettem akkorra, és apám el is ment az árnyékvilágból – mondta meg nekem, hogy nemzőmet is keresték, többször is, az én szelíd édesapámat, de szerencsére nem találták meg, nem lehetett áldozat a zentai magyar vérontásnál, mert csak december közepén érkezett haza az orosz frontról. Hozta magával minden kincstári ancúgát, szerencsére, mert a magyar királyi katonaköpenyből télikabát készülhetett, gyereknek, a bátyámnak, ezt aztán én örököltem, s mivel jófajta magyar posztó volt, csak öcsénk nőtte ki. Akkor még ilyen idők jártak. Hogy atyánk elkésett a kegyetlenül hideg novemberi magyar napok elől, ennek köszönhetjük létünket mi, a fiatalabbak, öcsém és én, a fölszabadulás után születettek, mert a bátyánk még, ahogy sokáig fogalmaztak ezen a tájon, a fasiszta magyar időben vette első lélegzetét.
Julis néni unokájával, akinek apja elúszott a Tiszán, szívbéli barátok voltunk gyerekkorban. Aztán az élet mást rendelt minékünk, ki erre ment, ki arra, én kerültem el a szülővárosból. De Pistával, akárhányszor találkoztunk is, megismertük egymást, tudtunk sikereinkről és balsikereinkről, szerelmeinkről; istenem, a lányok, azok a szép zentai lányok mindent helyrehoznak és továbbéltetnek, mert erejük határtalan, a kipusztulásra ítélt famíliákat is megvigyázzák. És az unokáinkról is tudunk, mert vannak unokáink!
Ha öreganyám szőlejéből, amely a Körösztös mögött volt, Píszár Julis néni szőleje közelében, friss vízért indultam a mérnök úr kútjához, amely forrás a vágott töltés alatt feküdt (persze kút volt az, de kifolyós, és egy villaszerű ház kertjében fúrták), mindig megkérdeztem Julis nénit, kell-e friss víz. És mindig kellett. Én annyi puszit idegentől nem kaptam, mint Julis nénitől. Különben ma is fölvetődik bennem a kérdés, idegen volt-e énnékem Píszár Julis néni. Mert én azt hiszem, öreganyám mellett istápolóm volt, hiszen számtalanszor vigasztalt, bekötözte sebeimet, de az igazi csodát ő is tudta, pont azt a mennyei csodát, amelyet anyám és nagyanyáim, csak egy puszi kell a sérülésre, a gyerekecske megnyugszik, a sérülés aztán meggyógyul, mert csakis egy kedves puszitól gyógyulhat meg.
Egyszer, a hatvanas évek második felében betévedtem az újvidéki levéltár elzárt pincékben tartott titkaiba. A péterváradi vár sötét kazamatáiban volt ez a rejtett kincsesbánya. A mi igazságunkról szóló bizonyíték! Fönt laktam a várban, egyetemistaotthon volt akkor a mai exkluzív szálloda termeiben, tizenhatan laktunk egy szobában, miként Mária Terézia vitézei, ők akkor szalmapriccsen, mi az önigazgatói szocializmus hasonló derékaljain, szóval évszázadokon át semmi sem változott; no, a levéltári barátom beleszabadított engemet az 1944 áprilisától (akkor még magyar idő volt Zentán!) 1945 közepéig titkon gyűjtögetett magyarellenes följelentések dobozaiba. Megkerestem Zentát, kedves szülővárosomat, bár ne tettem volna…! Ahogy belelapoztam a dobozok tartalmába, elállt a lélegzetem! Névtelenül és névvel is micsoda kreálmányok! Micsoda kitalálmányok! Micsoda zsákmányéhes kijelentések! És az a fölsorolás, ki mindenki volt a nyilaspárt tagja! Egész sor gyár vállalatvezetője 1942-ben, amikor a nemzetvezető Zentán járt, minden alkalmazottját beíratta nyilasnak! A tagok azt sem tudták magukról, hogy Szálasi hívei. És volt ám akkor még háttérben zsidó tulajdonos is! Én úgy tudom… én úgy emlékszem… Ezek, ilyenek voltak az igazi bizonyítékok, amelyek vérontásra adtak igazolást! No, erre, ilyen megnyilatkozásokra nyitottak géppuska- és géppisztolytüzet a bús füzek között, a lerobbantott híd fölött, árvaságunk egyetlen igaz mementójaként. És a följelentő cetlik, amelyeket átnyálazhattam, nagyobbik fele magyar nyelvű!
– Erről soha nem beszélhetsz! – adta ki a kemény ordrét a cimborám. – Ha megszólalsz, az életünkkel játszunk! Talán nem harapunk fűbe, de a karrierünk odalesz.
Ő sem futott be veszett karriert, én sem. Pedig nem is beszéltünk eddig soha semmiről.
Mikor is van könnyű álma az embernek? Aztán kinek és hogyan alakulgat az álma?
