Eddie Palmieri a zongoránál (Ótos András felvételei)
Nos, igen. Volt idén is mit látni (mindenekelőtt hallani, de hűset kortyolni is) a híres-neves újvidéki dzsesszfesztiválon. Jó dolog felülemelkedni a szürke hétköznapokon úgy, hogy az elhaló fények alatt, a puha, vörös, lassan benedvesedő nézőtéren elmerengünk az emberek feje fölött. A színház telített mozgásterében mozdulatlanná lesznek a pillantások, a hangok, a gondolatok. A konferanszié füstitatta hangja után más hangok következnek, a reflektorok fénycsóvái bemérik a teret, céloznak: indulunk. A deszkákra pakolt hangszerek, a feszülő membránok, húrok, sípok, izmok egyszeriben túlfeszülni kényszerülnek. Van valami frissesség a szaxofonok, trombiták, pozanok, kongák, dobok, zongorák hangjában még ezekben a rideg, ködös novemberi éjszakákban is.
A 12. Dzsesszfesztivált immáron hagyományosan a mindenkori újvidéki polgármester nyitotta meg, ezúttal Igor Pavličić személyében. Szokásos sablonszöveg, szokásos mosolyok, szokásos taps. A rákövetkező napokon nem láttam – ami korántsem jelenti azt, hogy nem volt ott –, viszont, ha sanda gyanúm mégis beigazolódna, akkor igazán kedves tőle, hogy átengedte előre melegített helyét olyanoknak, akik nehezebben préselődtek be. A fesztivál ideje alatt voltak ugyanis olyan koncertek, amelyekre nem igazán lehetett bejutni, vagyis nemhogy az ülőhelyet, de még az állóhelyet is időnként át kellett adni...
A hivatalos zenei program a Szerb Nemzeti Színház nagytermében, a kísérőrendezvények pedig a város kisebb-nagyobb intézményeiben, a zeneiskolákban, képtárakban, színházakban, dzsesszkávézókban zajlottak. A fesztivál három napja alatt (november 18–20.) olyan előadókat láthattunk, mint a David Friedman Tambour Trio, a Wallace Roney Group, a Scott Hamilton Quartet, az Abraham Burton–Eric McPherson Quartet, a Milan Svoboda Prague Big Band, Matilda Leko & Band, a Jazz ex Tempore és a Chris Potter’s Underground, a Dan Kinzelman–Giovanni Guidi Duo, a Howard Curtis Percussion Discussion Quintet és az Eddie Palmieri Latin Jazz Band.
Vicente „Little Johnny” Rivero és Jose Claussell az Eddie Palmieri a Latin Jazz Bandből
A gazdasági világválság lassan elhullámzó, nálunk továbbra is komoly károkat okozó eróziója ellenére a szervezők az idén is színvonalas válogatással álltak elő. A fesztivál mindhárom napján volt valami, ami magasabbra tette a lécet. Első este Wallace Roneyt hallhattuk, akit legtöbbször Miles Davishez szeretnek hasonlítani. Ehhez a virtuóz trombitajátékhoz társultak a szünet után David Friedman lágy hangjai a vibrafonon, majd Abraham Burton szaxofonja.
A második napon, amikor a prágaiak színre léptek, a hangszerek akárha sűrítették volna a levegőt. Saját szerzeményeket játszottak, pontosabban a karmester szerepében tetszelgő Milan Svoboda szerzeményeit. A számok régmúlt filmzenékre hasonlítottak, olyan hangkombinációkra, amelyeket már csak régi (40–50-es évekbeli) rajzfilmekben hallhatunk. A hangok hallatán olyan telítettségérzésünk lesz, mintha az egész majdnem húszfős zenekar a vállunkra telepedett volna. Tánczene, a lehető legnosztalgikusabb értelemben. Matilda Leko és az őt követő Elvis Stanić viszont teljesen más zsinórmértéket követnek. Matilda Leko többek között a balkáni népzenére helyezi a hangsúlyt, és hangszerének saját hangját téve meg, olyan minőségeket tud ebből kihozni, melyeket ez a zenei fúzió megkövetel. Elvis Stanić ugyanekkor érdekes feldolgozásait adja az elmúlt évek balkán-popjának (pl. Mali mrav).
A következő napon Howard Curtis nyitott – legalábbis nekem. Ez annyit jelent, hogy volt előtte egy olasz duó, amit inkább nem méltatnék... A Percussion Discussion szerencsére ott tudta tartani a látogatókat, és aki ott maradt, nem bánta meg. A lélegzetelállító dobszólók és a vele folyamatosan összehangolódó, majd ismételten szabadjára engedett hangszerek hozzá tudtak ragasztani a székhez. Az est fináléja természetesen az Eddie Palmieri vezette latin dzsessz volt, amely ugyanebből a trónhelyzetből kiragadott. A spanyol Harlemből induló salsa és merengue ritmusok, a zongorához idomuló trombita és szaxofon után idegen volt kilépni a Duna-szagú, ködös éjszakába...
A kísérőprogramokat is ugyanarra a bő választékra alapozták, mint a koncerteket. Mindenki megtalálhatta a magának valót. Figyelembe vették, a laikus érdeklődőt és a szakma emberét egyaránt. A Szerb Nemzeti Színház előterében megtekinthettük például Kristijan Topan dzsesszkarikaturista tárlatát. A romániai származású, arcéleket élesen metsző „kritikus” rá tud érezni az általa megrajzolt zenészek lényegére. Érdekesen társítja az embert és hangszerét, de a színeket is kellő precizitással válogatja. Két workshopra is sor került. Az egyiket az Újvidékről elszármazott Matilda Leko, a másikat az Újvidékre már sokadszorra visszalátogató Uwe Plath tartotta. Matilda Leko az énekre helyezte a hangsúlyt, Uwe Plath pedig a szaxofonos improvizációkra. A newporti dzsesszfesztiválról 14-től 18 óráigig archív felvételeket vetítettek mindennap, de volt CD- és könyvbemutató is. A fesztivál keretén belül mutatták be Mihailo Blam A szerbiai dzsesszzene című könyvének első kötetét (1927–1944). A háromkötetesre tervezett monográfia több évtizednyi kutatómunka nyomait viseli magán, képek, szövegek, kották képében. Az első kötethez egy hanghordozó is jár, amely régi, digitalizált, hangzásában megtisztított szerbiai dzsesszfelvételeket tartalmaz. A Pannonia Project új, The Bridge című albumát is most mutatták be. Ez többek azért is fontos, mert a hanghordozó a Vajdasági Rádió és Televízió kiadásában látott napvilágot, amely sokévnyi kihagyás után újraindította a kiadói tevékenységét. Ezek mellett a jammelés, lazítás, hajnalig zsibbadás. Tömény hétvége volt.
Howard Curtis dobos és Wayne Darling a Howard Curtis Percussion Discussion Quintetből
Ha már ennyire részletezek, akkor a jegyekről is illene szólnom. Az egy estére szóló belépő ára 800, a háromnapos belépőcsomagé pedig 2000 dinár volt. Ez egyrészt nem sok, mert a három nap alatt 4+4+3 koncertet láthattunk, egy koncert ára tehát 200 dinár volt, ha meg a csomag mellett tettük le spórolási voksunkat, akkor még kevesebb. Másrészt meg, ha nincs, akkor nincs. A szomorú valóság (vagyis az utóbbi eset) ellenére viszont megtelt a nagyterem. Igény tehát van. Ha mindennap félretesszük a visszajárót, akkor összejön erre az évente egyszer megrendezett eseményre. Persze újra vissza kell kanyarodnom: ha nincs, akkor nincs...
