Szabadkáról jöttem, mesterségem címere kritikus. (Vagy majdnem az. A kritikai él és szemlélet megvan, csak még kissé nyers a fogalmazásmód. Egyelőre nem tudja burkolni az egyet nem értést .) Szóval, hogy véleményt írok előadásokról. Szabadkán november 22-e és 29-e között például a Desiré Central Station (a továbbiakban: DCS) színházi fesztivál napjairól. Itt aztán volt szerb, horvát, bolgár, török és magyar fellépő is. Az előadások között pedig jó és rossz. Ízlés szerint. A megnyitón a fesztiválszervezők és a kulturális miniszter beszélt. Elhangzott: szükség van erre a fesztiválra, Szabadka világvárossá válhat általa. Valami ilyesmi. Európa ideköltözött egy hétre.
Itt volt Ivo Dimcsev, akit ha nem az első napra tesznek, nem vált ekkora felháborodásrohamot (pró és kontra). Tény azonban, hogy a Lili Handel utolsó előadásainak egyikét láthattuk, és ez mindenkire hatással volt. Az ő irányvonalát képviselve performált Çağlar Yiğitoğullari is, akihez nem kellett akkora nyitottság, de ő segítette is az értelmezést azzal, hogy leírta, miről lesz majd szó. Bámulatos és magával ragadó előadása miatt az Örkény István Színház és a Derevo kiemelkedő figyelmet kapott. A legnagyobb „botrányt” mégis a Zágrábi Ifjúsági Színház előadása okozta. A 91-95-ös generáció végén a szerb közönség egy része taps helyett tüntetve kivonult. A fesztivál zárása pedig zajosra sikerült. Szó szerint.
A célom most nem a fesztivál értékelése. Azt megteszik a szervezők, és azok, akiknek ez a dolguk. Én csak a bennem felmerült kérdéseket fogalmazom itt meg. Miért nincsenek gyakrabban ilyen előadások Szabadkán? Vagy miért nincsenek ilyen előadások legalább Újvidéken (ha már nagyváros)? Mert az tény, hogy nincsenek. De nem is lehetnek. Van itt nálunk (értsd: ezen a vidéken vagy régióban) egy olyan hozzáállás, amely csírájában fojtja el az ilyen próbálkozásokat. Aki úgy akar rendezni, mint Borut Šeparovićvagy Anton Adaszinszkij, az vigye az előadását máshova, de legalábbis a Kosztolányi Színházba, oda úgyis csak alternatívok járnak. Az a száz, aki itt lakik. Mélységes posvány jellemzi a vajdasági színházi életet (de a magyarországit is). Minek is lehet ez leginkább nevezni? Vidékiségnek? Kispolgáriságnak? Provincializmusnak? Nem tudom. És mindezek mellé még egy elképesztő méretű beképzeltség is társul, hogy ez így van jól, nem is kell ezen változtatni. Aki pedig szólni mer, az nem ért hozzá. Most komolyan, külföldről kell hazajönni, hogy ezt valaki észrevegye? És akkor mi kell ahhoz, hogy történjen is itt valami?
Szerintem (hangsúlyozom, hogy ezt én gondolom, és vállalom a gondolataimért a felelősséget) az kell, hogy évente ne csak egy hét szóljon a színházról. Ne csak a DCS miatt jöjjenek ide külföldi művészek! Ne csak Urbán Andrásnak legyen ahhoz kedve (és szerezzen mindehhez pénzt), hogy bemutassa, másképp is lehet ezt csinálni! Ha Vajdaságban is legalább negyedévente történne valami, változna valami, látnánk újdonságokat, egyrészt nem lenne ekkora megdöbbenés a DCS miatt, másrészt az összes előadást nyitottabb elmével figyelhetnénk. És akkor talán az ilyen fesztiválok szervezői sem „kényszerülnének” arra, hogy minél megdöbbentőbb vagy befogadhatatlanabb előadásokat mutassanak be. (Szándékosan nem a polgárpukkasztó szót használtam, mert manapság már nagyon nagy dolgot kell tenni ahhoz, hogy pukkadjon a polgár: sem a meztelenség, sem a csúnya beszéd, sem az erőszak nem átütő megfelelő tartalom nélkül.) Feljebb kellene talán emelni a tekintetet (a köldöknézés persze biztosan izgalmas, ahány ember, annyiféle köldök, kinek befelé fordul, kinek kitüremkedik), megbontani a konzervativizmust és az ehhez tartozó elitizmust, vagy annak tűnő akármit. Magyarországon nyíltan kimondták: az a baj a kulturális élettel, hogy a politika pórázon tartja azt. Nálunk is pórázon tartja? Akkor ezt fel itt is! De itt nem ezt mondják. Itt azt mondják, hogy nincs rá pénz. A kispályás projektpénz-lenyúlások mellett persze nem is lesz. Különben meg nem is a nagynevű „celebeket” kell meghívni, hanem akár azokat a kisebb társulatokat bemutatni (külföldi vagy hazai, teljesen mindegy), akiknek van valamilyen víziójuk, valamilyen elképzelésük a jövőről, és akik minőséget tudnak felmutatni. Mert azt nem tudom elhinni, hogy komolyan azok az előadások a jók, amelyeken a szappanoperákon szocializálódott közönség a térdét csapkodva röhög. Ezt még maga a gurgulázó néző sem hiszi el. Ő csak ott van, mert ezt adják neki, és ez kul-tú-ra.
Itt jön a képbe az újságíró. De nem is az, sokkal inkább a kritikus. Akit utálnak, mert ezzel szembemegy. Mert nem akarja elfogadni, hogy ez így jó. Mindenki jobban szereti, ha simogatják és kedveskednek neki. A vajdasági színházi élet ehhez van szokva. Ha pedig nem dicsérik, legalább hallgassanak róla. A bírálat, az már fáj, azt ne csinálja senki, mert megüti a bokáját. A konfrontálódás pedig kellemetlen is, visszaszólnak az embernek, meg minden, aztán sérül az érzékeny egója, még a végén pszichológushoz kell járni. Ilyen gyerekesek lennénk? Tényleg nem lehet normális kommunikáció alkotó és bíráló közt? Mindig mindenkinek politikailag korrektnek és finomnak kell lennie? Mi ez, ha nem gyávaság és megfutamodás? Így tényleg nem lehet itt modernizálni, de még a pocsolyát sem felkavarni. Ha minden előadás vastapsot kap, akkor egyik társulat sem fogja elhinni, hogy nem jó irányba megy. A taps értéke degradálódik. Ha a vastaps az alap, akkor milyen eszközünk marad, hogy kifejezzük tetszésünket? Megavastaps? Acéltaps? Esetleg majd az lesz a legsikeresebb előadás, amelyik nem kap tapsot? Ezt is meg kell tanulnunk. Csak akkor lehet változatos és minőségi kulturális életünk, ha megtanuljuk kimutatni a véleményünket. Például ha tényleg csak arra éljenzünk, ami igazán tetszik.
Jó volt ez az egy hét. Akkor is, ha nem tetszett minden, amit láttam. Legalább arra jó volt, hogy a közönség (én is) mindennap újra és újra csillogó szemmel, nyitottan a befogadásra, valami újat várva ülhessen be a színháztermekbe, és ízelítőt kapjon abból, mennyire más is lehetne színházi életünk.
