Az irónia/önirónia mint alaphang nem jellemző a farmernadrágos próza nyugati mintáira, ez Végel regényének alapvetően megkülönböztető sarkpontja. A igazi beatnik világérzékelése az önérvényesítésen nyugszik, Végel hőse viszont problematikusnak látja saját tetteit is. Az irónia „teljesen ismeretlen a hasonló tematikájú művekben Magyarországon éppúgy, mint az ún. beat-irodalomban általában. (Emiatt is mondható kissé félrevezetőnek s felszínesnek a mű e csoportba történő besorolása.)”1 Szentesi felhívja a figyelmet a regényvilág ebből keletkező komplexitására, hisz ezáltal nem kizárólagosságot, megkérdőjelezhetetlenséget tételező ellentétpárokon konstituálódik a világkép, a kérdezésmód jóval árnyaltabb. „A regény ezáltal nem egy túlpolarizált világot jelenít meg »szájbarágós«, ugyanakkor elcsépelt frázisként ható életelvek didaktikus tálalásával fűszerezve, hanem minden szinten magát a bizonytalanságot, a definiálhatatlanságot mutatja föl... Így az iróniára mindig jellemző kívülállás nem egy heroikus magatartásban, s nem lázadó marginalitásban csúcsosodik ki, hanem a világ megválthatatlanságának tudomásulvételében, sőt saját helyzete korlátozottságának kényszerű elfogadásában.”2 Az elemző szerint a regény a kevert értékszituációk bemutatása által elkerüli a túlzott didaktikusság, a világfájdalom és az anarchikus lázadás képletének csapdáit. A beatnik mint ironizáló morálfilozófus egy elmélyültebb személyiségszerkezet hordozója. Ugyanakkor a passzív lázadás eszköze éppen a redukált világ láttatása. Végel sajátos elbeszélői nézőpontot alkalmaz, amely csak azt mutatja meg, amit ezek a fiatalok a világból látnak (kamera-szem, lencsehasználat, fotózás, technikai korlátok, keretek), ami és amennyi érdekli őket, s ez a korlátozott, beszűkített, kifejtetlen, „rövidre zárt”3 létérzékelés már önmagában deviáns, irritáló, „lázadó”.
1 Szentesi Zsolt: Újvidéki trilógia. In: Virág Zoltán szerk.: Végel-symposion. Kijárat, Bp. 2005. 79.
2 Szentesi, i. m.
3 Szentesi, i. m.
Šnajder szerint a Makró befejezését egy igazi esemény, Hem és Merkurosz halála (gyilkosság-öngyilkosság?) készíti elő a hosszú, meddő lézengés után. Szerinte ez az esemény, fordulat, csattanó „magába foglalja egy egész generáció vereségét”.1
A regény konfliktusképletéről Marko Nedić megállapítja, hogy nem konvencionális, mert a fiatalok lázadása nem egyéni, nem konkrét, hanem „egy egész társadalom kerül vád alá indoklás nélkül... a vád és a lázadás nem eléggé motivált a szövegben”,2 s ez esztétikailag igen kétséges végeredményhez vezethet. A mű rendhagyó narratív megoldásait tükrözik ezek a „kitérő” megoldások, a felsejlő, de nem kibontott motivációs szálak. Az elemzés rámutat arra, hogy a konfliktusokat a narrátor azért nem rajzolja meg részletesen, érvekkel, mert a hősök számára minden eleve adott, unalomig ismert, ezért a válaszként megjelenő dac, lázadás és közöny is csupán a lehetségesség, az általánosság, a próbálgatás szintjén artikulálódik.
Jovica Aćin – számunkra elfogadhatatlan – értelmezésében a Makró pszichológiai terében az Odüsszeusz-motívum érlelődik, az egész regény az elutazásról szóló döntést készíti elő. A távozással a főhős pontot tesz a hazudozásra, az állandó, kicsinyes kétkedésre, a blöfföléstől való félelemre. „Végel László hazugság-metafizikája abban a tudatos szándékban áll, hogy megteremtsen egy kettősséget (duplicitást), amelyet a regény visz bele az életbe.”3
Aleksandar Tišma felhívja a figyelmet arra, mennyire nagyszerű, hogy a regény hőseiben nincs vidékiesség-komplexus. „A vajdasági irodalmat, a nemzetiségek nyelvén írottat és a szerb nyelvűt is a vidékiesség komplexusa bélyegzi meg: egyfelől az a törekvés, hogy elérje és beilleszkedjen az összjugoszláv kontextusba, másfelől hogy helyi színeivel és sajátosságaival hívja fel magára a figyelmet. Végel első művében e komplexusnak semmi nyoma.”4 Hasonlóképp hangsúlyozza Slobodan Šnajder5 is az urbánus környezet, az aszfalt, a városi legenda irányzatteremtő erejét.
Végel regénye 1969-ben már szerbül is megjelent Aleksandar Tišma fordításában, s abba a kiváltságos helyzetbe kerül, hogy e régió interkulturális kapcsolataiban az oda-vissza hatás példájává válhatott. Marko Nedić szerint a jugoszláviai magyarok irodalma nemcsak bekapcsolódott a modern délszláv irodalmi áramlatokba (Végel a regénnyel egyidejűleg közli az Új Symposionban elemző esszéit Antun Šoljan Árulók c. regényéről), hanem „annak igen jelentékeny részévé vált“6, korszerűbbé tette azt, űrt pótolt. A kritikus előnynek nevezi a vajdasági magyar író hármas kapcsolódását, amely révén beágyazódik a magyar, a délszláv és a világirodalmi kontextusba: „irodalmilag asszimilálják mindazt, ami e három irodalmi folyamatban továbbra is tartós művészi értéket képvisel… Végel László könyve ennek a szellemi nyitottságnak, szabadságnak a példája.”7
A szerb kritikusok, köztük Tišma és Nedić jelzik, hogy Végel műve paradigmaváltó szereppel bírt a (vajdasági) szerb irodalmi kánonban is. Ugyanakkor a többi vajdasági magyar farmernadrágos regénnyel együtt egyedi, különös és posztmodernre mutató jelenség a magyarországi magyar irodalom viszonylatában is. A magyarországi magyar irodalom rövid, de puskaporos levegőjű beat-korszakának képviselői (Csaplár Vilmos, Lengyel Péter) nem tudtak maradandó művet alkotni,8 ennélfogva a vajdasági farmernadrágos prózai termés még inkább felértékelődik. A makró-regény esetében válik legnyilvánvalóbbá, hogy a vajdasági magyar irodalom mint impulzusforrás és kánonalakító erő tételeződhet a magyarországi magyar és a szerb irodalom vonatkozásában is – kiaknázva a kultúrák közé ékelődés kivételes lehetőségeit.
1 Šnajder, Slobodan: A fű csodás zenéje. (Egy makró emlékiratai). In: Virág Zoltán szerk.: Végel-symposion. Kijárat, Bp. 2005. 20.
2 Šnajder, i. m. 23.
3 Aćin, Jovica: Metafizika laži Lasla Vegela. In: Delo, 1970. május, 664.
4 Tišma, Aleksandar: Egy makró emlékiratai. In: Virág Zoltán szerk.: Végel-symposion. Kijárat, Bp. 2005. 15.
5 Šnajder, i. m. 16.
6 Nedić, Marko: A lázadás lehetetlensége. (Egy makró emlékiratai) In: Virág Zoltán szerk.: Végel-symposion. Kijárat, Bp. 2005. 21.
7 Nedić, i. m. 21.
8 Szajbély Mihály: Újvidék, hatvanas évek. A farmernadrágos próza magyar klasszikusa, Végel László. In: Jelenkor, 1992. július–augusztus, 625.
