A fotós makró már említett önreflexiós, leleplező tanú szerepe mellett tehát Merkurosz is kívülálló tanú, akinek a szájába lehet adni az egyébként túlságosan erős önértelmező megállapításokat. A mű a műben poétikája jelenik meg, amikor már nemcsak beszédére történik utalás, hanem levél, ill. idézetek formájában Merkurosz regényéből vett direkt idézetek ékelődnek be Bub „emlékiratába”.1 Bub Merkuroszt mániákusnak tartja, aki nem tartozik közéjük. Merkurosz az igazi forradalmiságot követeli tőlük. Merkurosz a tengerről épp Bubnak küldi el jegyzeteit (egyik narrátor a másiknak), rábízza kéziratait, eláll tervétől, mert rájön, hogy tévedett, félreismerte őket: „Esztelen viselkedésetekben felfedeztem a logikát, a modern önrombolók logikáját, akik vidáman megszenvedik, hogy nincs mit felrobbantaniuk.” A kéziratba iktatott kézirat ezekben a részletekben a kettős tükör távlatát teremti meg, a hatványozott önértelmezési igyekezet papírízűvé teszi a regény világát. Az erős kritikai-morálfilozófiai dilemmák közt őrlődő főhős még egy belső etikai megvilágítást kap, a vita hangneme felerősödik.
1 Végel László: Egy makró emlékiratai. Jelenkor, Pécs, 2009. 161.
Bub meggyőződése, hogy nem lehet hinni semmiben, ill. csak a lényegtelen dolgokban. Semmire sincs magyarázata, nem tudja, mit akar, elborítja a félelem, nem tudja, mi legyen vele. „A nagy tolongásban megálltam. De mi legyen velem? Kíváncsi voltam, mi lesz néhány év múlva velem. Toporogjak? Várakozzak? Mire?”
A regény, amelynek cselekménybonyolítása nem mentes a logikai-szerkezeti megbicsaklásoktól, végül egy céltalan cél felé vezető szökéssel zárul. Bub meggondolja, feladja (?) magát. Döntéséhez Hem és Merkurosz halála adja a lökést. Hem ugyanis, aki a nemzedék vad vezéralakja, tragikus sorsú, tudatos nonkonformista („Úgy járkál az utcán, mintha viharos tengeren kormányozna egy bárkát.”), itt, a mű végén önmagát is megsemmisíti, csakhogy a hamis prófétát játszó Merkuroszt eltegye láb alól.
Bub elhagyja, elárulja a várost, kiszabadul a város kelepcéjéből („kivonul a társadalomból”?1). Feladványát nem képes megoldani, ill. nem úgy, ahogy szerette volna. A Makróban ezzel a megoldatlan vágyképzettel teljesedik ki az Újvidékre koncentráló, urbánus filozófiát teremtő tendencia.
Bub Csicsivel utazik el minden terv-cél nélkül, a tökéletes ideiglenességbe, a „mértéktelen”, „szenvedélyes” és „konok” szórakozás felé. Felejteni és szórakozni akarnak. Ismét szóba kerül a pénz mint alapvető probléma. Sikerül elodáznia a konszolidálódás veszélyét, de az autentikus, szabad, urbánus létforma kialakítása vágy marad.
Ugyanakkor jellemző ellentmondás, hogy a főhős, aki másutt olyannyira hangoztatja a banálissal és szentimentálissal szembeni lázadását, itt, a mű végén egészen elérzékenyül az elmúlás, s különösen önnön (!) elmúlása fölött: „Kitekintettem az ablakon. Immár besötétedett. A távolban elárvult fények villogtak. Tekintetemet a fekete földbe fúrtam. Csak ezt akarom még látni. Hogyan falja fel a földet a koromfekete éjszaka. Titokban és vérszomjasan. Ki veszi ezt észre, ha majd nem leszek?”
A nemzedék szétesik, a feltett kérdésekre nincs konkrét válasz. „A csoport tagjai érzik, egyszer ki kell lépniük saját átmenetiségükből, mert felnőnek. Valóban, egyenként eltávoznak valahova: van, aki visszatér a szüleihez, hogy közönséges munkát vállaljon, más írni kezd, van, aki lopott autóban leli halálát, van, aki – mint a főhős – makróvá válik.”2
A város elhagyása által Bub és Csicsi a városban kiérlelt magatartásmodell nagyobb térbeni érvényesítését kísérli meg, a város mágneses tere, gyűrűje kinyílik, a „körkörös mozgás”3 hosszantivá válik. A hősök a városi körözés, aszfaltkoptatás, kocsmázás helyett a sínek, vasúti kupék körülhatárolhatatlanabb világába lépnek, s ez a céltalan úti élet valójában a Flaker által is megfigyelt „kudarcélmény-elodázást” és konfliktus elől kitérő viszonyt jelenti. Egyes értelmezések szerint mindez infantilis, ösztönös cselekedet, visszahátrálás a kamaszkorba.4
Bár Bub korábban ezt nem tartotta megoldásnak, most mégis a száguldozás meghatározatlan közegébe menekül. A mozgás itt továbbra is maga a statikusság, a passzivitás. Magányosabbakká válnak, ketten maradnak, privatizálódnak, a közös életérzés lehetősége csődbe jut (mint ahogy Bub Hemet is azzal vádolta önmagában, hogy megrendezett halála csak az ő magánügye, mivel cserbenhagyta őket). Ezzel szét is foszlik, feloldódik a város mint rejtélyes, tömény szimbólum – benne a fiatalok mitologikus közösségével. A város és a nemzedék problémája megoldatlan marad, viszont tartós állapottá, még egyértelműbbé válik az úton levés mint nonkonformista létmód. Bub és Csicsi ezáltal megőrzik az identitásképzés alapfeltételét. Szajbély Mihály Végel László egyik korabeli esszéjének5 terminusaival élve a regényvégi döntést meghozó Bubot a tudatos nonkonformistákhoz sorolja, aki árulóvá válik, de helyzetét történelmi távlatba képes emelni – szemben az ösztönös árulóval.6
A mű narratív darabosságát alapvetően nem a makró Beát vagy Csicsit választó szerelmi dilemmája ellensúlyozza a cselekményben. Az alapkérdés, amely kohéziós erőként összetartja a mű fabuláját: a városban mint méhkasban nyüzsgő nemzedék életképességének az eldöntése, tesztelése. A város, ez a zárt tér képviseli azt a mikrovilágot, ahol a nemzedéki élmény megélhető, ahol a bináris ellentétekre, oppozíciókra épülő szenzibilitás kiforrhatja magát. Bub alapvető vágya valójában a generáció kollektív kulturális identitásának megragadása, ezt a lehetőséget veszíti el a regény végén. Ugyanakkor igen fontos felismerni, hogy a város nemcsak mint urbánus életmód jelent csábító kihívást, hanem mint meghódítandó idegenség/másság, egy idegen nyelvi-kulturális világtapasztalat elsajátítása. A fiatal nemzedéknek a város kohójában a délszláv kulturális identitás hatását is fel kell dolgoznia.
Weöres Sándor szerint „a makró tévedése, hogy azonosítja a célt, a boldogságot az élvezettel. Pedig a boldogság békés, harmonikus, de nem élvezetes; és az élvezet (pontosabban, az a testi élvezetcsoport, mely a makrót vonzza) diszharmóniát, még kevesebb szomjat okoz, narkózist és utána nyugtalanságot”.7
Míg Salinger esetében a narrátor-főhős maximális érzelmi rezonanciát kíván kiváltani a befogadóból, „Végel fatális távolságtartással szemléli az eseményeket és szereplőit, akik egy különös impotencia folytán képtelenek megvalósítani önmagukat… A szex gyakorlatilag az önmegvalósítás egyedüli eszköze, a szex fegyver…, hovatovább valamiféle életfilozófia.”8 A narrátor-főhős itt ironikus távolságból figyeli önmagát és nemzedékét – szemben a Zabhegyezőt meghatározó megoldással, ahol a hős csupán az opponált világot szemléli kritikusan.
1 Utasi Csaba: Két negatív világ ütközőpontjai. (Végel László: Egy makró emlékiratai). In: Hungarológiai Közlemények, 2000/2. 44.
2 Tišma, Aleksandar: Egy makró emlékiratai. In: Virág Zoltán szerk.: Végel-symposion. Kijárat, Bp. 2005. 14.
3 Utasi Csaba: Két negatív világ ütközőpontjai. (Végel László: Egy makró emlékiratai). In: Hungarológiai Közlemények, 2000/2. 41.
4 Utasi, i. m. 44.
5 Végel László: Kishitűek, árulók, csavargók. Új Symposion, 1966. 13. sz. 10.6íííí
6 Szajbély, i.m. 635.
7 Weöres Sándor levele Végel Lászlóhoz. In: Virág Zoltán szerk.: Végel-symposion. Kijárat, Bp. 2005. 199.
8 Šnajder, Slobodan: A fű csodás zenéje. (Egy makró emlékiratai). In: Virág Zoltán szerk.: Végel-symposion. Kijárat, Bp. 2005. 18.
