Csend.
Csend.
Csend; a távoli zajok idáig nem érnek; a morajlás elfárad, ahogy a folyón átkel; utolsó erejével a hegy lábáig küzdi magát.
Feljebb, a hegyen, csak a szél zúg, egyenetlen, szabálytalan ritmusban; szaggatott lökések; csak a zápor kezdi el olykor szúrós, apró, hideg ólomcseppekkel tűzdelni a tájat.
A szél tehát, és időről időre a cseppek szapora pergése; ahogy mindig is volt, és ahogy örökké is lesz; a csend.
A hegyen túl, a hosszan nyúló hegygerinc másik oldalán messzire hullámzó dombvidék, felette alacsony, ónszínű felhők, rétegesen; odalent a dombok körvonala éles hullámokat rajzol, fent pedig az egyenletes, tömör, sűrű felhők; keskeny szegély sincsen, ahol egy szélborzolta pamacs fodrozódna.
A tömör felhőréteg olyan megbonthatatlan, akár egy ólomból öntött, súlyos mennyezet; a fénynek esélye sincs, hogy áttörjön rajta.
Csend, a messzire hullámzó dombok hátán záportól nedves erdők; friss, halványzöld lombok, súlyos vegetáció; mintha görbe tükröt mutatna az ólmos felhőknek; ellenpontot, vagy párhuzamot, esetleg egyszerre mindkettőt.
Végül egy távolabbi domb, a nem látható, ám nagyon is létező határ közelében; és ez a domb akárha kivétel lenne, déli lejtőjén tisztás terül el; ha volna szem, amely nézné, elsőre úgy találná, hogy mintha a fű színe itt lágyabb lenne, s egyáltalán, semmi nem olyan nyers, szigorú és éles, mint bármerre máshol, körös-körül a dombokon és erdőkön; lehetséges persze, hogy a felhők is közrejátszanak ebben, és hogy a fényviszonyoknak szintén köze van a tisztás tónusához; ezen a részen ugyanis a táj felett elvékonyodnak a felhők, és valahogy a színük is más; lilájuk halványabb, szürkéjük rózsásabb, ami enyhíti az ég visszeres komorságát; és ebben a halványabb, rózsás derengésben tisztán kivehető, hogy a füves domboldalon, ezen a déli lankán hat kisebb fa áll elszórtan, nem messze egymástól, mindegyik törzse kissé megdőlve, erre vagy arra, az uralkodó viszonyokra adott válaszaiktól függően: a csapadék mennyisége, a szélfúvások iránya, a talaj minősége, és más hasonló tényezők.
Egyszerre borultak virágba, az élénken pompázó szirmok az ágakat teljesen eltakarják.
Közülük az egyik, úgy tűnik, kicsivel magasabbra kapaszkodott a domboldalon, és a törzse valamivel ferdébben nyúl az ég felé, talán mert erősebb széljárásoknak tette ki magát; ágai ritkábbak, s egy árnyalatnyival kevesebb rajtuk a virág.
A szakadatlan esők, az újra és újra átvonuló záporok, zivatarok hosszan mosták ezeket a fákat, a virágaik tiszta kitárulkozásban ragyognak a megenyhülő szélben.
És aztán a méhek is előkerülnek valahonnan, az ágakat körbezsongják; nem feltűnően, nem zajosan, nem kapkodva, épp ellenkezőleg, alig észrevehetően, alig hallhatóan; mintha bizalmas viszonyba kerültek volna a szirmokkal, a virágporral.
Csend.
Csend.
Csend; és csak a méhek halk tánca az ágak közelében; és csak a kibontott, kinyílt, kitárult virágszirmok, ahogy remegnek ebben a zsongásban.
A méhekre várva.
