Változott-e a világ több száz vagy ezer év alatt? Jobb lett-e vagy rosszabb? Fejlődött-e a társadalom, és ha igen, merre, ha nem, miért nem? Hol rontottuk el a világot? Ki rontotta el egyáltalán? Az egyén vagy a társadalom? Ezekre a kérdésekre keresi Ádám már majdnem 150 éve a választ. Hogy melyik Ádám? Hát ez a Madách Imre-féle első ember, aki miatt végigszenvedjük az életünket. A bajok okozója. Az az Ádám.
Az ember tragédiáját sokan sokféleképpen színre vitték már: nagy színpadon, kis színpadon, szabadtéren, kőszínházban, televízióban, rádióban, táncos- és bábelőadásként, a szerepek legkülönfélébb változataiban. Lehetetlen elszakadnunk tőle, és lehetetlen nem tisztelettel beszélnünk róla. Főleg például nekem, aki minden szavát pontosan ismerem.
Kokan Mladenovićnak ezzel szemben megvolt és megvan az az előnye, hogy nem köti semmiféle áhítat. A szerb rendező úgy nyúl ehhez a darabhoz, mint egy semleges, feldolgozásra váró jó történethez. Az elfogulatlanságnak köszönhetően pedig szabadon kezeli a szöveget és a jeleneteket is. Gyarmati Kata dramaturg méltó partnere ebben. Ő érzi, mi az, ami elhagyható, és mi az, aminek mindenképp benne kell maradnia, hiszen friss szemlélet ide vagy oda, vannak hagyományok, amelyek nélkül nem működik a Tragédia. Az Újvidéki Színház előadása viszont nagyon is működik.
A sötét színpad közepére egyszer csak fény vetül, annak közepén pedig ott áll Ádám (Balázs Áron). Magányos figura a semmi közepén egy piros széken. De nem cél nélkül ácsorog ott. Fel akarja akasztani magát. Elhatározása azonban még nem végleges. Bizonytalankodva emeli nyakához a piros kötelet. Mikor végre elhatározza magát, és ugrana is, Lucifer (Elor Emina) megakadályozza ebben. Nem hagyhatja, hogy vége legyen annak, ami még el sem kezdődött. A piros kötéllel körbecsavarja, majd motorcsónakként beindítja Ádámot, hogy újraélhesse Sorsát, és megpróbálja jobbá tenni az emberiség életét. Vagy hogy ismét (és ezúttal tényleg végleg) elbukhasson.
Elkezdődik hát az Ember története, de nem ám akárhogyan. Isten keze a Sixtus-kápolna mennyezetéről erre az estére a színházba látogatott, hogy mindenhatóként végigkövesse Ádám bolyongását. Mint egy turistának, megmutatja (a világegyetem egy kis pöttyére mutatva), hogy Ön itt áll. És hogy megtudjuk, hogyan is lett a világegyetem, megindul a Teremtés történetének szövege Csillagok háborújához hasonló távolodó betűkkel. Aztán hirtelen úrrá lesz a Káosz, hogy végül megjelenjen újra Ádám, és oldalából kipattanjon egy Barbie baba. Naigen, mégiscsak férfi a rendező, kell ennyi fricska a női nemnek. Habár a Barbie-Éva (Ferenc Ágota) gyorsan húsvér alakot ölt. A babaötlet pedig (valljuk be) nem rossz.
Szerencsére sem a díszletet, sem a kosztümöket nem vitték túlzásba. Ádám farmerben, Éva a Kar tagjaihoz hasonló szövetnadrágban jelenik meg. A jeleneteket csak egy-egy ruhadarab változtatásával érzékeltetik, ami ügyes összhangban van a „nem az idő halad, mi változunk” filozófiájával. Lucifer fekete nadrágkosztümben és vörös blúzban jeleníti meg az örök gonoszt. Ő minden átöltözésénél ragaszkodik ezekhez a színekhez, mindegy hogy éppen csábítót, takarítónőt vagy hivatalnokot személyesít meg éppen. Kellék a darab elején látott szék (mely mindvégig szék marad, nem kell másnak képzelnünk), a kötél és sok-sok Barbie baba. Időnként megjelenik néhány vödör és laptop, valamint egy seprű is. A színpad pedig tele van firkálva a Tragédia szövegével.
Ádám és Lucifer tehát színről színre haladva együtt keresi a válaszokat. A különbség köztük csupán annyi, hogy míg Ádám mindent optimistán szemlél, Lucifer a gúnyolódó társ szerepét ölti magára. Az egyiptomi színben Ádám öltönyben van jelen, mint nagyfőnök, népe pedig laptopok fölé görnyed és kirúgástól retteg. Nincs egyenjogúság, bármennyire is vágyja ezt Éva. Az athéni szín vitázó talpnyalóit egy diszkóklubba öltött hedonista Róma váltja fel girl-fightokkal, techno zenével és félmeztelen táncosfiúkkal. A mába ültetett darab nem tudna valóságos lenni, ha a folytatásban Konstantinápolyban vitáznának a vallás létjogosultságáról, ezért Mladenović és Gyarmati a Vatikánba helyezik át a színt. Ez a jelenet egyébként a leghatásosabb az egész előadás során: Lucifer a kereszten szexi vörös ruhában Madonnát énekel. A Live to tell című szám szövegének fordítása magyarul is olvasható a kivetítőn, nincs szükség párbeszédekre, hogy értsük: minden megvásárolható, még Isten kegyelme is. A magát apácából kurvává táncoló Éva csak megerősíti ezt az érzésünket.
A színház nem véletlenül gyűjtött hónapokon át Barbie babákat. A párizsi jelenetben mindet lefejezik, megcsonkítják, elpusztítják. Valóban egy takarítónő kell, hogy ennyi hulla után megtisztítsa a színpadot. És Lucifer erre a szerepre is vállalkozik. Ádámnak ekkorra már mindenből elege van, nem kell neki pénz, nem kell neki hit, a tudást véli legbiztosabb alapnak. A butaság azonban nem győzhető le, ebben hinni máris felér egy hatalmas ostobasággal. Ádám is bukásra van ítélve ismét, hiszen Lucifer tévés vetélkedőjének kérdéseire sorozatosan rosszul felel. Pedig nem nehezek a kérdések, pusztán fel kell ismerni azokat, akiknek mai tudásunk alapjait köszönhetjük: Arisztotelészt, Senecát, Leonardót, Luthert, Newtont, Nietzschét (nyilván ő Lucifer kedvence) és természetesen azt, aki ezt az egész hatalmas művet megírta, Madách Imrét. Bebizonyosodott, hogy ha a tudás hatalom, akkor nagyon kicsi hatalom az, és nincs is kin uralkodni.
Ádám rájön, hogy hiába küzd és bízik, nincs remény, ezért ismét fel akarja kötni magát, de Lucifer most sem engedi, hiszen szüksége van az emberre, nélküle nincs semmije. Az embernek tehát új ötlete támad, mert Ádám kitartó, akárhányszor pofára esik, még simán feláll. Ő akarja létrehozni a tökéletes, bűnnélküli embert, akinek nem fullad tragédiába a sorsa, ő akar a teremtő lenni. Sikere részleges: a tökéletes ember bűntelen, ámde személyiségnélküli, csak ismételni tudja, amit hall. A teljes kilátástalanságban Ádámot megpróbálja elcsábítani Lucifer, hogy ketten létrehozzák az Antikrisztust. Ádám azonban erre képtelen. Csalódottságában Lucifer már csak arra képes, hogy az eredetileg öngyilkossági segédeszközként használt piros kötéllel örökre összekösse Ádámot és Évát, akik kivonulnak a színről. Lucifer pedig összeszedi maradék önbecsülését, és levonul az alvilágba. Munkáját úgyis folytatja még, hiszen „minden játék lényege maga a játék”.
Elor Emina nem véletlenül kapott több díjat is ezért az alakításáért. Az ő Lucifere nem egyszerűen egy női testbe bujtatott ördög, hanem valódi bukott angyal, aki humorral, gúnnyal és nagy-nagy céltudatossággal irányít mindenkit. A színésznő kisugárzása és karaktere pedig többé tette ezt a szerepet puszta megformálásnál. Előadásában Lucifer a produkció legszimpatikusabb karaktere. Balázs Áron férfias megformálója Ádámnak. Ő az a férfi, akiről minden nő álmodik: egyszerre sármos, okos és jólelkű. Balázs nagyon jó ráérzéssel helyezi előtérbe adott pillanatban a legmegfelelőbb tulajdonságait. Sajnos a két főszereplő mellett eltörpül az Évát alakító Ferenc Ágota szerepe, ő csak katalizátorként van ott, ahol és amikor kell, hogy miatta bukhasson el mindig a férfi. A Kar tagjai a háttérben ugyan, de tökéletes egymásrahangoltsággal alakítanak hol arctalan tömeget, hol épülő házat, hol pedig vitatkozó demagógokat, esetleg befordult internetezőket.
Madách világa a lehetséges világok legrosszabbika. Mindenki elbukik, mindenki meghal, mindenki elsilányul. Hogy miért imádjuk mégis nézni Ádám sorozatos elbukását? Egyrészt mert vicces nézni kínlódását. Másrészt viszont, mert reményt ad. Reményt ad, hogy minden megoldható, minden megjavítható, és egyszer minden jobb lesz.
