A fák jelenléte egyre kifejezettebb, pedig hullik minden vonzó jellegük, se lombruházat, se napfénysmink, illat rég nincs. Az erejük mégis megmaradt, hont foglaltak! A győztes magabiztosságával megengedhetik maguknak, hogy ne izguljanak küllemük miatt, borotválatlan sztárként vonulnak a valaha nagy ígéretekkel kecsegtető vörösszőnyeg pazar puhaságában. Nem látják, nem akarják látni a többieket, pedig a szőnyeg melletti aranykorlát mögött tolonganak.
Nagyok is, kicsik is, fiatalok, öregek, színtelenek és kihívóak...
A víztorony megkövetelné magának az elsőbbséget, de nem megy neki. Fiatal korában gőgösen feszített a központ központjában, mindenki irigy volt sokemeletes fölényére, végeláthatatlan kilátására, műépítészeti férfiasságára – űrlények laknak benne, gondolták a messziről jöttek, közben csak az üres tekintetű nyakkendők és magas sarkú cipők frusztrált viselői kopogták be a bűvszámokat a besötétített, vastag üveg előtt, amire a csodaajtó kitárta magát. Csak találgatni lehetett, a masszív lift hova szállítja őket, és a szűk folyosó milyen kacsalábon forgó irodákba vezeti a bejutottat.
Sokan csóválták fejüket, sőt hajukat is csupálták: mit keres a Mária Terézia építészei esze és keze nyomán lélegző város szívében ez a lelketlen monstrum?! Az üvegboltba tévedt elefánt! De a hajcsupálás nem állította meg a nyers erő meggondolatlan előrenyomulását, az akkori szűk öltönyös, bőbeszédű atyafiak, nagy szalagvágó ünnepséggel átadták a torony-űrhajót.
Fénykora nem sokáig tartott, hamarosan a pangás korszakába lépett, majd amikor az ott dolgozó hajvesztett hölgyeket nagyszámban betegszabadságra küldték, mint a süllyedő hajót, mindenki elhagyta. Ebbe majd belehalt. De néhány cég beleegyezett, hogy egyes részei amputációja után mégis fölélesztik, és a mesterséges légzés, de főleg a facelifting után, itt van újra.
Nem fölényeskedik, örül, hogy él. Vérkeringési zavarokkal küzd, emeletek pangnak üresen, néha, sebtapaszként, KIADÓ föliratos óriáslepedők jelennek meg rajta, de pittyeg a bejárati ajtó, mint az EKG, mégis, ver a szíve. Esténként néha szorítást érez, rosszul van. Elég neki, ha csak ránéz a pazaron kivilágított templomra... és eszébe jut... magában dohog, hogy épp őrá szerelték a narancsszínű fényszórókat, hogy a hajdani ellenlábast dicsőítse... nehéz ezt megszokni. De elmúlik. Ha beindul a nap, kigyúlnak az EU-s és USAID lámpásai, bekapcsolják a égtáj minden irányába kinyúló villás adóvevő antennáit, és a víztorony újból fontos, pótolhatatlan és szerves része a városnak.
A templom már akkor is békésen csodálkozott, mit építenek a tövében, tornyot vízzel?! Hol ott a víz és minek? Itt?! Bölcsebb volt ő annál, minthogy megengedje, hogy nála ez kisebbrendűséget okozzon.
Ő mindig is sárga volt, ilyen-olyan árnyalatban, kopottasan, fölújítva, de mindig a fény színeiben. Ha nem is tudott mindig ontani, nem izgult, harangszava messzire eljutott, az odafigyelés biztosított volt. Erre szolgált az órája is. Mindenki mindenhonnan láthatta, de a torony tövében lévő terasz szegélye volt az a hely, ahonnan csak a nem mindenkik láthatták a mindent. A madarak röptét, az eldugott kiskertek padján csücsörgőket, a könyvtári irodák eseménytelenségét és a tüntetők fölvonulását, a főtér metamorfózisát a szökőkút haldoklásával... Kistestvérét, a gimnáziumtemplomot szomorkásan ölbe tartva próbálta életben tartani, de a Rózsa szálló neonnal szegélyezett új neve közéjük terpeszkedett, így annak csak megbillent keresztjét nézheti, és a harangszóba beleimádkozza könyörgését, hogy annak sorsa is jobbra forduljon. Mint az övé. Bízik benne, mert jócskán a százon túl is, jól tartja magát, fönntartja a múlt jelene. Az idők nem mindig szolgálták kedvező háttérszéllel, de alapjai jó mélyen megvetették lábukat, úgyhogy ő nem keseregve könyörög a jobb jövőért, mint a falai között kószáló hívei, hanem derűs állhatatossággal, egy kicsit tettetett mosollyal, majdnem bájologva – de áll. Néhanapján alázatot színlelve megbiccenti fejét a váltakozó színű, épp aktuális zászló előtt, de nem róható föl neki, mert a váltakozó nevű Nagytéren osztozkodniuk kell, közös a kilátásuk. A biztonság nagy úr, tudja a nép. És föltekint rá.
Ha azt mondják, tót templom, magam előtt látom a sok ringó, sokszoknyás, kendős nénit, majd kicsattanó orcákkal, harsány, nevető, nyitott Á-kat visszhangoztatva, meséjükbe belefeledkezve, amely minden percben éneklésbe csaphat át. Mindannyian sziporkázó kék szemmel mosolyognak, és zsebkendőkből kotorják elő a jól beosztott pénzeiket. A templom is pont ilyen,mint ők, csak a hímzett szalag hiányzik valahonnan a dereka tájáról... Fehérre meszelt, sima falai beitták a valamikori jókedvet, és most a város felé kínálják. Még mindig. Pedig a templom előtt sohasem láttam senkit, nemhogy hétköznap is népviseletben járó túrós nénit. Kik azok, akik odajárnak, szlovákok, magyarok, szerbek? Keresztet vetnek, az biztos, nem csillag van a tornyán, de vannak-e szentképek bent, Mária szobrok?
Kérdésemre nem felel, csak kék szemével rám mosolyodik, megkérdezvén – ugyan, számít ez mind? Megköszönöm szerény jóindulatát, és megígérem neki, egyszer meglátogatom. Hogy a világoskék szalagot a kilincsére kössem, vegyék észre, barátkozzanak vele, ne hűljenek ki a meleg falai.
Tekintgettem minden fakorona fölé, a távolt is kutattam, de se torony, se épület nem szólított meg. Mint a tömegben elkallódó magányos szegény ember, a test nyelvezetét sem éreztem közöttünk, a test melegét sem. Nem törődött velem a messzi piros-fehér gyárkémény, bódultan pöfékelt a maga világában, ki tudja, melyik füvet szívta le tüdejére... A tányérokkal agyonszerelt posta tornya is Zvezda-drukker, de hórihorgas csontváz amahhoz képest. Kommunikáció a lénye, de lelke nincs.
Toronyszámba vehetném a hírhedt riasztót a régi piacnál megbújva, de idétlen kis állványai nem nőttek nagyobbra, hogy bekerüljön a városi elitbe, amiről minden évben egyszer, pont délben álmodozik. Javabeli szirénázó korában ő fagyasztotta meg a vért minden kilencvenes éveket megélőben, ő parancsolta pincékbe a leggyöngébb idegzetűeket, és ő állította az idős lakosság javát utolsó próbatétel elé: Na, kibírjátok-e a világháborús emlékeiteket újramelegítve?! Nem érzett együtt senkivel, teljhatalmát élvezettel gyakorolta. Most meg akkor mit akar?! Semmilyen társalgást nem érdemel. Egyedül a városháza ódon cifratoronykája pislantott feléje egy lassút, de szegény se lát, se hall már, még haragudni is elfelejtett. A vének bölcsességével mindenkinek mindent megbocsátott, így a ripacs szomszédjának is. Őt a fülsüketítés már nem zavarná, meg nagyjából semmi sem tudná meglepni. Annyi jó és jónak hitt rossz tanúja volt, hogy ő csak a szemben lévő keresztet nézi ott fönt, és reméli, ő is följut egy nap oda, amerre az mutat.
A legbarátságtalanabbul a magtároló viselkedik. Mint az utcai randalírozó gyerek, tetemességével árnyékot vet minden házra, fára és földdarabra, nehogy bármelyikük is fölemelje tekintetét a napra. Nappal még valahogy meghúzza magát, csupán egy nedves szürkeség a láthatáron, és a város morajától csak egy kicsit bőszebb a gépeinek zakatolása. Éjjelre monstrummá nő: szürkesége feketébe erősödik, a zaja tüzet hányó sárkány állandó idegölő sistergése. Az ablakok ha kigyúlnak, szikrázó szemekként fenyegetőznek, jönnek feléd, föléd...
Nem.
Vissza a főtérre.
Visszább, ide, a kisparkba.
Ég a lámpa, a Sárga az alsó ágakon megviláglik.
Az én Sárgám mindent beragyog.
